A székelyek őstörténete
A székelyek a magyarságnak egyik, magyarságát megtagadni nem akaró népcsoportja, amely – amióta tudunk róla – mindig magyarul beszélt, bár történelmileg nem volt mindig a többi magyarokkal egyforma sorsa, és ezért nem egy különleges sajátossága alakult ki (különleges történelmi tudat, szervezet, a jelenben is meglévő nyelvjárási és néprajzi sajátságok). Az őstörténetüket kutatva a Kr. előtti III. század végéig kell visszamennünk.
Ebben az időben alakult ki a mai Mongólia és Szibéria területén a hunok első nagy birodalma, a keleti hun (kínaiul hiungnu) birodalom, amelyet a bátorságáról és kegyetlenségéről híres, Krisztus előtt 207 és 174 között uralkodó Mao-tun hozott létre. Az ázsiai hun birodalom Kr. e. 48-ban, a kínaiak győzelmét követően omlott össze. Több mint négyszáz év elteltével azonban a hunok újra jelentős tényezővé váltak a történelemben: a Kr. utáni IV. század végén megjelentek Európában. Az újra életre kelt hun birodalom fejedelmei Mao-tun utódjai voltak, amint az az óbolgár királylajstrom alapján megállapítható. [A királylista egy XV. századi cirill betűs, szláv kódexben maradt fenn, eredetileg görög nyelvű, hengeres oszlopra vésett felirat volt. Hóman Bálint is hivatkozik rá a Hóman-Szekfű: Magyar történet I. kötetében a 49. oldalon. Legújabb megfejtője és magyarázója Omeljan Pritsak (1955). Az ő feltételezése és görög írók alapján ismerteti Mao-tun családfáját Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában című művében.]
Mao-tun családjából származott az európai hun birodalom legnagyobb uralkodója: Etele (Attila), aki önállóan 445-től 453-ig uralkodott. Etele halála után birodalma felbomlott, legkisebb fia, Irnik, a Kaukázus vidékére szorult hunjaival. Ezen a vidéken, a Fekete-tengertől északra fekvő területen, az V. század közepe táján tűnt fel az onogur nép. A görög Priszkhosz rétor beszámolója szerint már Etele idejében voltak onogurok a birodalom népei között. A vezetésre termett Irnik fejedelem összefogta a Fekete-tengertől és a Kaukázustól északra, az Al-Duna és a Volga közötti területen lakó onogur, hun és bolgár (azaz „keverék”) népeket, és ezzel megalapította az onogur-bolgár birodalmat. Ezt a birodalmat az avarok hódítása szüntette meg 568 körül. A következő században, 635 táján, Irnik egyik utóda, Kürt (Kurt, Kovrat) szabadította föl népét az avar uralom alól. Öt fiát ma már név szerint ismerjük. Batbaján, a legidősebb fiú, az Azovi-tengertől keletre fekvő területen maradt népével, közöttük a magyarság őseivel, akiket később Batbaján leszármazottja, Ügek fia Álmos vezetett a Kárpát-medencébe. Harmadik fia, Iszperik, szervezte meg az új (mai) Bolgárországot az Al-Dunánál. Negyedik fia, Küver (Kuber) 680 körül Pannóniába költözött népével, a mai székelyek valószínű őseivel.
A Kárpát-medencébe érkező Küver eleinte békésen megfért az akkor még életerős avar birodalom kagánjával. A kagán őt tette meg az országában lakó idegenek – köztük görög származásúak – helytartójává. Később azonban összekülönböztek, és ekkor Küver vezér népének egy részével átkelt a Dunán, és délre vonult új hazát alapítani. A görögök ellen harcolva Thesszaloniké városát kívánta elfoglalni. Vállalkozása azonban nem sikerült, kudarcát nem sokkal élte túl, és sohasem tért vissza az otthon maradottakhoz. A vele együtt kivonult nép is ott maradt Görögországban. Küver népének nagyobb része továbbra is avar uralom alatt maradt.
Küver sorsa nagyon emlékeztet „Csaba királyfi” sorsára, aki a székely monda és Kézai krónikája szerint népével Görögországba ment, de onnan nem tért vissza. A mondában Csaba Etele fiaként szerepel, a történeti források azonban nem tudnak Etele ilyen nevű fiáról. Ez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy ilyen nevű (melléknevű, becenevű) leszármazottja lehetett a hun királynak. (A Csaba név jelentése Fekete Antal: Keresztneveink, védőszentjeink című könyve szerint nomád pásztor, esetleg ajándék.) Küver és Csaba azonossága nem bizonyítható, de gyanítható, hogy a görög forrásban szereplő Küver vezér sorsa indította el a Csaba monda keletkezését.
Az onogurok a Kárpát-medencébe érkezvén azokon a területeken telepedtek le, amelyet az avarok még nem használtak. Az is valószínű, hogy a kagán az újonnan jötteket a határszélekre tömörítette. Kései avar kori régészeti leletek tanúsága szerint nagy számban voltak onogur települések az Alföldön, a Dunántúlon és Alsó-Ausztriában egészen az Enns folyóig. Az ezeken a helyeken található és a székelyekre, illetőleg valamelyik szervezeti egységükre utaló helynevek valószínűsítik, hogy az onogurok valóban székelyek, illetőleg a székelyek ősei voltak. Eszerint a székelyek azok a magyarok, akik László Gyula kettős honfoglalás elmélete szerint a 680 körüli években jöttek a Kárpát-medencébe. Régészeti és helynévi adatok alapján úgy tűnik, hogy a székelység az alsó-ausztriai határra települt a legerősebben. Alsó-Ausztriában is vannak oklevéllel igazoltan a honfoglalás előtti korból származó magyar helynevek (wangariorum marcha, Ungarbach).
Az alsó-ausztriai területen és a határvidéken lakó onoguroknak (székelyeknek) nagy valószínűséggel Nagy Károly idejében, az avarok és a frankok háborúskodása következtében, 791 és 799 között kellett elhagyniuk a nyugati határvidéket. Lehet, hogy az avar birodalom az ott dúló harcok során ürítette ki ezt a területet, de talán inkább kell föltételeznünk, hogy a székelység ott lakó ősei a terület föladása előtt menekültek el onnan Csigla mezejére, ahogyan azt Kézai krónikája említi. Elképzelhető, hogy a székelység nem egyszerre jött el a határvidékről, hanem több rajban. A Lajtán innen lakó székelyek nem váltak az első rémület áldozatává, így az Árpád-féle – második – honfoglalással beköltöző és letelepedő hétmagyarok itt találták őket.
Csigla mezeje nagy valószínűséggel az erdélyi Mezőséggel azonosítható. A csigla szó jelentése gáthely. A Mezőségen ma is sok csigla nevű domb van. Cholnoky Jenő írja Erdélyi képek című könyvében, hogy a Mezőségen még a bronzkori ember ma is fölismerhető kis keresztgátakkal halastavakat hozott létre. Valószínűleg ezeket a gátakat nevezték csiglának az ide költöző székelyek. A nyugati határvidékről elmenekült székelyek tehát a Kolozsvár és Torda között húzódó vonaltól keletre, a Beszterce és Marosvásárhely felé terjedő területen telepedtek le.
Az Anonymusnál szereplő, és a hét vezérhez hasonlóan princepsnek címezett Üsübü (Ösbő) a hétmagyarok megérkezése előtt valószínűleg a székelyek kendje (bírája) volt. Kézai szerint a Kárpát-medencében élő székelyek még akkor fölvették a kapcsolatot Árpád népével, amikor ezek még a Kárpátokon túl voltak. Üsübü ekkor mehetett népének követeként Árpádhoz, és ott is maradt a magyar fejedelem szolgálatában. Bevonták a honfoglalási műveletekbe, és fontos diplomáciai feladatokat is bíztak rá. ő vezette a Menumorut (Mén-Marót) elleni háborút, és ebben a székelyek feltehetően éppen Üsübünek számukra jól ismert személye miatt csatlakoztak a magyarokhoz.
A székelység népi összetételét tekintve – ugyanúgy, mint a hétmagyarság – kezdetben török nyelvű vezető rétegből és nagyobb finnugor tömegből állt. Nyelvileg szinte azonosan együtt fejlődött a hétmagyarokkal: nincs és nem is volt soha külön székely nyelv, a székely nyelvjárások sem különböznek erősen az irodalmivá vált magyar köznyelvtől.
A székely nemek és ezeken belül az ágak nevét az írásbeliség korában jegyezték föl. Ezek közül a sajátosan székely nevek vezetnek nyomra a magyarországi székely települések kutatása során. Ilyenek: Örlőc, Meggyes, Adorján, Ábrán, Szovát, Bod, Seprőd, Ecken, Dudor, Gyáros, Vaja, Telegd, Vácmán, Poson, Boroszló, Balási, Szomorú, Halond, Náznán és még sok más. Ezek közül nem egy török eredetű éppúgy, mint Árpád magyarjai szervezeti és személyneveinek jórésze is. Mindez azonban csak annyit valószínűsít, hogy a szervező vezető réteg török származású és műveltségű lehetett, de nem cáfolja azt, hogy a nép zöme finnugor eredetű volt.
A magyarországi helyneveket vizsgálva kiderül, hogy székely szórványok a történelmi Magyarország területén csaknem mindenhol lehettek. A később betelepülő, héthadú magyarok – László Gyula kutatásai alapján – azokat a területeket töltötték ki, amelyek még aránylag szabadok voltak a tágas országban. Ám úgy látszik, hogy a székelység lendületes vezető rétege Küver vezérnek és kísérőinek nagyratörő, de sikertelen thesszalonikei kalandjával lehanyatlott. Az avar uralom idején a székelység nem tudott szert tenni hatalomra, de nyelvét meg tudta őrizni. Az Árpádok idejében – saját testvéreiktől – a nyelv már nem különböztette meg őket, a királyok pedig az ország valamennyi lakóját olyan szervezetbe igyekeztek összefogni, amely az uralkodó réteg érdekeinek megfelelt. A beilleszkedés társadalmi átalakulást is jelentett, és ezzel a szórványok székelységének különleges öntudata elsorvadt. Az erdélyi székelység sorsa azonban a magyarországiakétól eltérően alakult. ők, akik – úgy sejtjük – megjárták az Ausztriából menekülés keserves útját, megbirkóztak a mostoha körülményekkel, évszázadokig saját szervezetükben, elkülönülten élhették életüket.
•
Csigla mezején a honfoglalás idejében három székely had lehetett. A székelyek háromhadúságát alátámasztja az a körülmény, hogy az onogurok 10 tagú szövetséget alkottak (on törökül tizet jelent). Árpádék viszont csak 7 haddal jöttek, tehát három hadra való hiányzik. Másik érv, hogy a székelyeket a kései középkori okiratok egész sora trium generum Siculinak nevezi, vagyis három nemzetség- vagy fajtabelinek.
Szent István Gyula legyőzése (1003) után a Mezőségben lakó székelység egy részét a tőlük nyugatra, a mai Kalotaszeg területén lakó blakokkal együtt a déli határszél felé telepítette át. Ezt valószínűleg azért tette, hogy a jövőben ne keletkezzék ezen a vidéken a Gyulákéhoz hasonló, kifelé kapcsolatot kereső és a kelet-római császársághoz húzó irányzat. A szé-kelység feltehetőleg már a Lajtán túli területen megbarátkozott a nyugati kereszténységgel, ezenkívül a Gyulák rendszerét nem támogatták. Ez lehetett az oka annak, hogy Szent István Erdélyben kedvezőbb álláspontúnak ítélhette meg a székelyeket, mint a Gyulák népét.
A blakok – a karluk törökök szövetségéből kivált népcsoport – a bolgárok pártfogását élvezték, és a bolgár uralom idején kerültek Erdélybe. (Krum bolgár kán 803 és 815 között hódította meg az erdélyi területet és a Nagy-Alföldet is a Duna vonaláig.) Téves elképzelés a blakokat a vlachokkal (azaz mai szóval románokkal) összekeverni.
A Csigla mezejéről délre vonuló székelyek derékhada Nagyenyed és Orbó környékén, valamint ettől délre telepedett le (orbai székelyek). A jobbszárny területe a későbbi Szászsebes vidéke lett (sebesi székelyek), a balszárny pedig a mai Medgyes és Szászkézd között kapott lakhelyet (kézdi székelyek). A székelyek kb. 200 évig élhettek ezeken a területeken. A Szászsebestől Szászkézd tájáig húzódó székelységet ugyanis II. András király 1223-ban a kunok betörése és pusztítása miatt lakatlanná vált területre, mai lakhelyükre, Háromszékbe telepítette. Az orbai székelyek foglalták el Kovászna környékét, ez lett az új Orbai szék. A sebesiek a mai Sepsiszentgyörgy körüli Sepsi szék, a kézdiek pedig a Kézdivásárhely központú Kézdi szék területén telepedtek le. Háromszékben valószínűleg blakok is kerültek a székelyek közé (Zágon neve például karluk török eredetű). Ezeket a blakokat a székelység később magába olvasztotta.
A mezőségi székelyeknek az a része, amely a délre település után visszamaradt – újabb ásatások és okleveles adatok alapján még ugyancsak Szent István idejében –,kelet felé vonult. Ezek a székelyek a Marosvásárhelytől keletre és délkeletre fekvő vidéket, a későbbi Maros és Udvarhely szék területét foglalták el, és így az akkor még a határon túl lévő Csíkországnak közvetlen közelébe kerültek. A csík szó török jelentése határ. Valószínűleg a besenyők vagy az uzok nevezték el Csíknak a Hargita és a Keleti-Kárpátok közötti területet. Abban az időben az országhatár még a Hargita vonalán húzódott. A XI. század közepén a kunok nyomása elől menekülő uzok hatoltak be Csíkországba, amelyen itt nemcsak a későbbi Csík vármegye területét, hanem Háromszék jórészét és még a Barcaságot is értjük. Mivel a kunok nyomása tovább tartott, az uzok megkísérelték, hogy mélyebben hatoljanak Erdélybe. Salamon király serege, amelyben Géza és László királyi hercegek is küzdöttek, Kerlés mellett megrohanta és legyőzte a Cserhalmon védekező uz sereget. (Az ehhez a helyhez fűződő Szent László monda – a magyar lány megmentése – rendkívül népszerű lett Székelyföldön. A középkorban 10 székelyföldi templomban örökítették meg ezt az eseményt.) A most már két oldalról fenyegetett uzok délre menekültek, az így lakatlanná vált Csíkországot pedig a Hargitától nyugatra lakó székelyek népfeleslegéből betelepítették. Lehetséges, hogy Magyarország nyugati részéből is telepítettek ide székelyeket. Benkő Lóránd kutatásai szerint a csíki és kézdi terület székely nyelvjárása és az őrségi nyelvjárás között egyezés állapítható meg.
A csíki székely táj aránylag korai betelepítését az is alátámasztja, hogy Csíkmindszenten 1188-ból származó, kőbe vésett feliratot találtak. Jóideje megállapodott lakosságnak kellett lennie ott, ahol ekkor már kőtemplom, vagy legalábbis kőkápolna épült.
A tatárjárás előtt alakult meg a Kárpátokon túl a kereszténnyé lett kunok püspöksége, a milkói püspökség, amelyet megfelelő magyar segéderővel láttak el. Ekkor települt az első magyar csoport erre a területre, ők lettek a csángók ősei. A tatárjárás után valószínűleg V. István király irányította a tordai várbirtok embereit a szétzilálódott Kunországba, ezért néptelenedett el az Aranyos vidéke. A szervezetten a Kárpátokon túlra vonulók helyére jöttek az 1223. évi keletre telepítés után még Medgyes környékén maradt kézdi székelyek. (III. András királynak egy 1291-ben kiadott oklevele „az Aranyosnál lévő kézdi székelyeket” említi.) Az aranyosi székelyek az 1285. évi, a nogáji tatárokon aratott győzelmük jutalmaként kapták meg a torockói várat. Az aranyosi területen alkult ki Felvinc városa.
A székelyek középkori betelepüléseinek sora ezzel befejeződött. Az így kialakult székely területeket ma is székelyek lakják.
