Erdély az őskortól....

Erdély az őskortól a honfoglalásig

Az emberi lét első biztos nyomaival a középső kőkorszak idejéből találkozunk, és attól fogva számos népcsoport jelenlétét sikerült beazonosítania a régészeti kutatásoknak. Általában a Szamos, Maros és Olt völgye volt megszokott útvonala az új szállásterületet kereső népeknek, melyek szinte minden környező irányból érkeztek az Erdélyi-medencében.

Az első írásos emlékek az Erdélyi-medencéről és az ott élő népekről a görög történetírók tollából fakadtak. Számottevően megsokasodnak a térségre vonatkozó adataink, amikor az itt élő dák lakosság a Római Birodalom figyelmét magára vonta, majd pedig a dák ellenállás és annak leverése nyomán létrejött a Dacia provincia. Caesar uralkodásával majdnem egy időre esik a dákok hatalmának felvirágzása Burebista nevű királyuk (Kr. e. 82-44) vezetésével, amikor Erdély délnyugati részén elhelyezkedő királyságukból kiindulva intézték támadásaikat és hódítottak teret, elsősorban déli irányban meg a Római Birodalom kárára. Hamarosan katonai és politikai szempontból is jól szervezett Dák Királyság jött létre. A főváros, Sarmizegetusa magaslaton fekvő erődjét a Kudzsiri-havasok nyugati oldalán hasonlóan erődített várak sora vette körül, ami biztonságosan védhetővé tette az uralkodói központot. A centrális hatalom erősítését szolgálta az önálló, saját vallás és az önálló kultikus központ a főváros közelében. Ezek igen gazdag régészeti emlékei a románság mindmáig nagy becsben tartott történeti örökségei közé tartoznak.

A Dák Királyság újabb felvirágzását jelentette Decebal uralma (Kr. e. 87-106), aki folytatta elődje, Róma ellenes politikáját, minek következményei voltak azok a háborúk, melyet Traianus (Kr. u. 98-117) indított Kr. u. 102-ben, majd pedig 105-ben. Ez utóbbi a dákok teljes vereségével végződött, maga az uralkodó is elesett. (A háború eseményeit, a dákok elkeseredett ellenállását mutatja be kőbe vésve a Rómában ma is álló Traianus-oszlop). A dákok hatalmas vérveszteséget szenvedtek, egyes korabeli források egyenesen teljes kiirtásukról beszélnek.

A győzelem után a Római Birodalom elkezdte a meghódított terület megszervezését. Első alkalom volt, amikor a Birodalom a folyóknál rögzített európai határát átlépte. Ami, minden bizonnyal hozzájárult később a provincia viszonylag gyors elvesztéséhez. Az újonnan meghódított területről szólva azonban érdemes arra is odafigyelnünk, hogy Dacia királysága ellenség volt ugyan, de egyszersmind az ütközőállam szerepét is betöltötte a Római Birodalmat már a Kr. u. 1. századtól mind gyakoribb és egyre jobban fenyegető barbár támadások előtt. Meghódítása tehát római részről akár stratégiai hibának is minősíthető.

Elkezdődött a 165 esztendős római uralom Daciában, tehát Erdély területén is. Rövid ideig tartott, de a rómaiak tapasztalatának, jó szervezőmunkájának, építőtevékenységének köszönhetően Erdély-szerte számos emléke maradt fenn a római kornak. A szám szerint mintegy 11-12 város (az egykori főváros, Sarmisegetusa mellett felépült az új főváros: Colonia Ulpia Traiana Augusta, északon, a mai Kolozsvár helyén állott Napoca nyert municipium rangot, Gyulafehérvár helyén emelkedett Apulum, Torda területén Potaissa stb.) mellett megközelítően 80 katonai tábor biztosította a provincia nyugalmát, melyeket időtállóan épített hadiutak kötöttek össze (Erdélyben sokfelé ezek nyomvonalát követik a ma is használatos országutak). Kiépült a híres római limes, melynek jelentőségéről és gyöngéiről találóan írja korunk történésze: „Az erdélyi római »limes« egy ereje teljében lévő, magabiztos, offenzív nagyhatalom katonai létesítménye volt. Az Imperium a szorosakat, átjárókat - a Vöröstorony-szorost kivéve nem zárta le, csak védelemre nem alkalmas, a táboroktól többnyire csak látótávolságig előretolt őrállomások láncolatával ellenőrizte. A Lápos-hegység északon, a Kelemen- és Görgényi-havasok, a Hargita keleten, a Fogarasi- és Brassói-havasok, valamint a Berecki-hegység délen senki földje volt; az erdély Dacia olyan volt, mint egy hatalmas ókori teátrum, amelynek kapuit és lelátóját Róma a barbár közösségnek engedte át, önmaga számára csak a színpadot tartva fenn.”

A rómaiak értékelték, kihasználták Erdély természeti adottságait, mindenekelőtt altalaji kincseinek gazdagságát. A kőbányák, a vasérc- és sólelőhelyek mellett a legnagyobb jelentősége az aranybányáknak volt. A Verespatakon előkerült híres viasztáblák igen fontos forrásai a római kori erdélyi bányászat megismerésének, melynek központjai az Érchegységben Ampelum (Zalatna) és Alburnus Maior (Verespatak) voltak.

A provincia népessége etnikai szempontból nagyon vegyes volt, de a feliratok tanúsága szerint a hivatalos nyelv a latin volt mindvégig. Kérdés és tudós viták tárgya mindmáig, hogy mennyire, milyen mértékben romanizálódott, romanizálódhatott a provincia népe a római uralom viszonylag rövid fennállása alatt? Mint ahogyan az is vita tárgyát képezi, hogy a dák népességnek mennyiben sikerült túlélni a háborúkat és a hódítást, és ha igen, megtörténhetett-e a megmaradt dák néptöredék romanizálódása, majd pedig sikerült-e túlélnie a népvándorlás elkövetkező századait és tovább élnie a románságban? Olyan kérdések ezek, amelyekre a megnyugtató válaszadás a román történettudomány feladata és kötelessége.

A Római Birodalom, pontosabban Aurelianus császár 271-ben döntött a provincia feladásáról és kiürítéséről. Az egykorú római történetíró, Eutropius a következőképpen számol be erről az eseményről: Aurelianus „Dacia Provinciát, amit Traianus a Duna túlsó oldalán hozott létre... kiüríttette, lemondván arról, hogy meg lehessen tartani. (Ezért) a Dacia városaiból és földjeiről kitelepített rómaiakat Moesia közepén helyezte el, és az nevezte el Daciának.” Ezzel Dacia véglegesen elveszett a Római Birodalom számára, véget ért a térségben a római uralom.

Dacia feladása katonai szükségszerűség volt. Róma szándékosan ürítette ki és adta át az általa már védhetetlennek tartott területet a benyomuló gótoknak, akik Erdély történetének a következő, mintegy három évszázados, germán periódusát nyitották meg.

Két évtizeddel a rómaiak kivonulása után Erdély a vizi (más néven erdőlakó) gótok és a vandálok, valamint gepidák küzdelmének a színhelye volt. A küzdelem vizigót győzelemmel végződött, ami után már nem volt semmi akadálya annak, hogy ez a germán nép berendezkedjék a Küküllők, a Kis-Szamos és a Maros völgyében. Tudománytörténeti szempontból jelentős, hogy a vizigótok régészeti hagyatékát egy erdélyi régészeti feltárás, a marosszentannai temető és leletei segítségével sikerült először meghatározni Posta Béla régészprofesszornak századunk elején.

A gepidák első jelenléte Erdélyben epizódszerű volt. A gepidák országa a térség északnyugati részén terült el. Legismertebb régészeti hagyatékuk az ún. szilágysomlyói fejedelmi kincs, melyet a hunok elől menekülve rejthettek el egykori tulajdonosai 424-ben.

A nyomukba lépő hunok erdélyi jelenlétének kevés régészeti emléke ismert. Az viszont tény, hogy Erdély is beletartozott a hunok uralta régióba, s ezáltal a történelemben először vált olyan birodalom részévé, melynek hatalmi központja az Alföldön volt, s amely magába foglalta a Kárpát-medence egészét. Attila hun fejedelem (445-453) halála és a Hun Birodalom felbomlását követően a hunoknak hódolt gepidák, Ardarik fejedelmük vezetésével fordultak szembe egykori uraikkal, s miután legyőzték Attila fiát és utódát, Ellákot, birtokukba vették egykori uraik szállásterületét. Ez idő tájt válhatott az egykori Napoca romladozó falú települése gepida fejedelmi központtá. A településtől távol, a Kis-Szamos teraszán, Apahida és Szamosfalva területéről kerültek elő - több rendbéli ásatás nyomán - azok a gepida fejedelmi kincsek, melyek arra utalnak, hogy ezen uralkodók hatalmasabb, rangosabb fejedelmeknek számítottak, mint a velük kortárs frank uralkodók, a Merovingok eleji. A gepidák ezen második jelenléte az avarok megjelenése után, akiktől 567-568 táján vereséget szenvedtek, lassan visszaszorult.

A nomád avarok számára kezdetben a Kárpát-medence széles síkságai, szelíd lankái vonzóbb életkörülményeket kínáltak az erdélyi térség hegyektől szabdalt, szűk tereinél. Ezért a kezdeti időkben csak szórványosan tűnnek fel az Erdélyi-medencében, miközben a gepidák jelenléte is adatolható a 600-as évekig.

A 7. századtól kezdve változott a kép, és az egykori Apulum, a mai Gyulafehérvár környékén, a két Küküllő mentén, de a Mezőség déli részén, a Maros középső és felső folyásának vidékén is megjelentek az avarok. (Kelet-Alföld, az Érmelléke, a Maros-Aranka-szög, a Temesköz már korábban betagolódtak a korai avar településterületbe.) Mindenesetre az avar megszállással Erdély, a hunok után másodízben vált egy olyan államalakulat részévé, melynek súlypontja a magyar Alföldön volt.

A 7. század utolsó évtizedben a Kazár Birodalom kialakulása nyomán kezdődött meg a bolgárok dunai honfoglalása, akik előtt korábbi szállásterületeikről elűzött más keleti népcsoportok (részben onogur-bolgár, wangar), valamint az avarokkal rokon török népek, köztük talán kazárok is léptek az Avar Birodalom területére. (Ezen a történeti tényen alapszik a kettős-honfoglalás László Gyula által megfogalmazott gondolata.) A történészek egy része elképzelhetőnek tartja, hogy e népmozgás során esetleg már a 7. század végén s a 8. században magyar népelemek is sodródhattak a Kárpát-medencébe.

Ugyancsak az avar uralom idején indult meg a szlávok betelepedése Erdély területére. Az Európa keleti felének jövendő népi viszonyait megváltoztató nagy szláv népvándorlás a 6. század elején kezdődött el. Jelenlétük - különösen Erdély esetében - igen jelentős volt. A honfoglaló magyarság elsősorban szláv népességre talált ezeken a tájakon. A szláv népesség a régészet és a helynevek bizonysága szerint elsősorban az Erdélyi-medence peremterületein, az összefüggő erdőségek és a Mezőség határán, rejtettebb fekvésű medencékben telepedett meg és élte földművelő, vadászó, halászó életét.

A 8. század végén Nagy Károly (768-814) hódító hadjáratai nyomán változtak meg a Kárpát-medence és annak keretében Erdély népiségi viszonyai. A Karoling uralkodó 791-ben indított nagyszabású hadjáratot az avarok ellen, amelynek során sikerült megtörnie azok hatalmát a Dunántúlon. A menekülő avarok egy része a medence keleti vidékén húzta meg magát, a Tiszától keletre eső vidékeken. Ennek a keleti avar uralomnak is hamarosan véget vetett azonban Krum bolgár kán (803-814) 803-ban bekövetkezett támadása, melynek következtében Erdély egy része a Dél-Erdélyben lévő sóbányákkal (Vízakna, Marosakna, Kisakna) együtt bolgár uralom alá került és maradt is - úgy tűnik - a magyarok honfoglalásáig. (Egyébként a bolgárok erdélyi jelenlétének kivételesen jó régészeti bizonyítékai vannak.)

Ezek voltak a magyar honfoglalás történeti és népi előzményei.