Gótok Erdély területén

A gótok (gótul: , Gutans, latinul gotones) neve legelőször Tacitusnál (Germánia, 44.) fordul elő. Germán törzs volt, mely a Római Birodalom (keleti és nyugati) sorsára a későbbi időben nagy befolyást gyakorolt. Ez adja jelentőségüket. Eredetileg Germania északkeleti részén éltek, ahova egy régi monda szerint Skandia szigetéről vándoroltak (a mai Skandinávia). A Kárpát-medence népvándorláskori történetében is szerepet játszottak. Két nagy törzsi csoportjuk volt: az egyik a vizigótok (az ógermán wise, azaz „nyugati” szóból, más néven terving) és az osztrogótok (az ógermán ostro, „keleti” szóból, másik elnevezésük greuthung).

Korai történetük

Valószínűleg a markomann háború idején (2. század) jutottak el a Fekete-tenger partjaira, ahol a géták és szkíták laktak, és a szomszéd germán és szarmata eredetű népeket erőszakkal egyesítették. Lassanként annyira kiterjesztették uralmukat, hogy a 4. században a Gót Birodalom a Tiszától a Donig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt. A Balti-tenger partvidékének lakói adót fizettek a gótoknak. Pusztító hadjárataik, melyeket a rómaiak ellen viseltek, a 3. századtól a 4. századig tartottak.

A gótok két részre oszlottak: nyugati gótokra (thervingek vagy vizigótok), akik az Alsó-Duna és a Kárpátok közt Erdély, Moldva (a mai Románia) erdős, füves terein laktak és keleti gótokra (greuthungok vagy osztrogótok) a dél-orosz síkságokon. A két nép között a Dnyeper (Borüszthenész) volt a határ. Különféle törzsekre oszlott mind a két águk. A nyugati gót törzsek felett a Balth („bátor”), a keletiek felett az Amal v. Amelung („szeplőtlen”, „tiszta”) törzsből származó királyi dinasztia uralkodott.

I. Philippus Arabus császár idejében, 248-ban vagy 249-ben támadtak először a Római Birodalomra a taifálok, asdingok, kárpok és peucinok közül toborzott szövetséges hadaikkal. A monda a segédcsapatokat nem számítva, túlzóan, 300 000 főre becsüli hadseregüket. Elárasztották Erdélyt, Pannóniát és Moesiát (mai Szerbia és Bulgária) és Marcianopolis városa csak nagy összegű hadisarc kifizetésével menekülhetett meg a pusztulástól. Az ellenük siető császár megnyerte a Daciától északra lakó, ugyancsak germán gepidákat szövetségeséül, és segítségükkel visszaszorította a gótokat. Közben a római légióknál lázadás tört ki, amely végül a császár bukásához vezetett. A harcias gótok 250-251-ben két római sereget is megsemmisítettek, és Moesiában megölték az elődjét meggyilkoló Decius császárt is.

A Krím-félsziget elfoglalásával hadihajók birtokába jutottak, és a tengeren eljutottak Krétára és Ciprusra is, amelyeket kifosztottak. Végül 320 000 ember Thesszalonikénél szállt partra, de a gót eredetűnek tartott II. Claudius (Claudius Gothicus) császár Naissusnál legyőzte őket (269). Miután Aurelianus császár 270-ben a Duna bal partján elterülő római területeket kiürítette és átengedte a gótoknak, ez utóbbiak vállalták, hogy évente 2000 harcost küldenek Róma segítségére. A továbbiakban békés volt a viszony Róma és a gótok között.

Kultúra

Wulfila gót bibliafordításának egy lapja (350-es évek)

Nyelv és irodalom

A gót nyelvet ismerjük, mivel több irodalmi mű is ránk maradt. A kereszténységet korán fölvették az arianizmus alakjában, melyet Wulfila püspök (Ulfilas, Wölfel, 311-381) terjesztett el 341 és 355 között a nyugati gótok között. Wulfila alkotta meg a gót ábécét, és ő fordította le a Bibliát – kivéve a királyok könyveit – gót nyelvre. Ez a gót nyelv és így a germán nyelvek legrégibb emléke. A fordítás neve Codex argenteus, jelenleg Uppsalában őrzik.

Művészet

Nyugati gót melltű a madridi Nemzeti Régészeti Múzeumból

A nyugati gótok, amint berendezkedtek Hispániában és Galliában, nem rombolták le az ott talált római templomokat és villákat, hanem igyekeztek átvenni a Kelet-római Birodalom kormányzati formáit és művészetét. Az elhunyt királyaik ex-voto, azaz felajánlási koronáit az oltár elé függesztették. Ezek a koronák hasonlóak voltak a bizánci császárkoronázásokat mutató mozaikok koronáihoz, és azokhoz az ex-voto koronákhoz, amik a ravennai San Apollinare Nuovo bazilikában láthatóak.

Toledo közelében találták meg a guarrazzari kincsleletet, amit valószínűleg az arab hódítás idején rejtettek el, és ami egy templom kincse lehetett. A lelet két láncra függesztett aranyból készült ex-voto koronát, gazdagon díszített egyházi edényeket és más ékszereket tartalmazott.

A nyugati gót asszonyok kör vagy félkör alakú melltűket, gyűrűket viseltek. Ezek az ékszerek jellegzetesen délorosz formájúak és színűek, de kidolgozásuk finomsága bizánci eredetre vall.

Nyugati gótok (vizigótok, thervingek)

A nyugati gótok (vizigótok) Valens alatt (a hun nyomás miatt) engedélyt kértek, hogy Thrákiában telepedhessenek le. De a római tisztviselőktől az adófizetést megtagadták és gyakorlatilag függetlenítették magukat a birodalomtól. Ezért háború indult ellenük, de 378-ban a drinápolyi csatában Valens császárt legyőzték. Olyan pusztítást vittek végbe, hogy Ammianus Marcellinus szerint „csak az eget s földet hagyták meg”. Nagy Theodosius császár békét kötött a gótokkal, és az addig Erdély hegyei között tartózkodóknak is kénytelen volt megengedni, hogy Thrákia és Moesia tartományokban telepedjenek le. A gót harcosok egy része római zsoldba lépett 382-ben. A gótok nem fizettek adót.

A táborozó gótok, ahogy azt egy 19. századi művész látta III.-IV. századi római ellenfeleik leírásai alapján.

Azonban ezzel a laza függéssel sem voltak megelégedve sokáig. Nagy Theodosius halála után kiskorú utódjának Arcadiusnak a gyámja, a galliai származású Rufinus a zsold kifizetését a gót katonáktól megtagadta, a gótok végleg elszakadtak Rómától, és a Balthok nemzetségéből származó Alarichot 395-ben királlyá választották. Alarich számos rabló hadjáratot vezetett a római területekre, elsősorban Görögországba. Végül Stilicho, Honorius nyugatrómai császár gyámja, legyőzte Alarichot a Poloe hegységnél (396). A keletrómai udvar azonban inkább akarta a barbár Alarich, mint a vetélytárs Stilicho szövetségét, ezért kibékült vele, sőt 397-ben Kelet-Illíria kormányzójává tette.

Alarich a keletrómaiak szolgálatában a Nyugatrómai Birodalom ellen indult, és de két csatában vereséget szenvedett. (Pollentia, 402 és Verona, 403). Alarich ellenfelét, Stilichót, aki megállíthatta volna a császár, Honorius tudtával kivégezték 408-ban. Még ugyanebben az évben Alarich újra betört Itáliába és Rómát megsarcolta. Mivel a nyugatrómai császár nem fogadta szolgálatába, 409-ben és 410-ben ismét támadást intézett ellene, és ekkor Rómát bevette és kifosztotta. Innen Szicília és a rómaiak afrikai tartományának elfoglalására indult. 410-ben azonban, 34 éves korában, Dél-Itáliában, Cosenzában meghalt.

Theodorik Mauzóleuma Ravennában. Az igazi gót építészet egyetlen megmaradt emléke.

Alarich sógora és utóda Ataulf római fővezérré lett és Galliába ment, ahol névleges függés mellett valójában független államot alakított. 415-ben meggyilkolták, miután a Pireneusokon átkelt és Barcelonát elfoglalta. Utódai, Sigerik és Wallia alatt a gótok folytatták a hódításaikat, névlegesen Rómának, valójában a maguk számára. Eurich (466-484) ténylegesen is függetlenítette magát. A gótok ettől kezdve nagy befolyást gyakoroltak Rómára, egymás után több római császár trónra emelése is az ő befolyásuk alatt történt. A hispániai gót államot Amalarich (507-531) szervezte meg, székhelye Sevilla volt.

531-ben Amalarich meggyilkolásával kihalt a Balth ház, mely 136 évig uralkodott. Ettől kezdve 180 éven át választott királyok uralkodnak. Rekared alatt (586-601) a római egyházhoz csatlakoztak, és Rekared már a pápa áldásával koronáztatta meg magát. Ettől kezdve, bár keresztényüldözők is akadtak, a kereszténység erős gyökeret vert a gótok között, és a főpapság jelentős politikai tényezővé vált. Ezért Wamba király (672-681) törekvése a papi klérus gyöngítésére eredménytelen maradt. Witiza (701-710), aki örökölhető királyságot akart alapítani, nem tudta megalakítani ezt a klérus és a nemesség megtörésével, sőt meg is fosztották uralmától. A trónbitorló Rodrigo ellen a király fiai az arabokat hívták be. A Tarik ibn Ziyad által vezetett arab sereg azonban segítőből ellenség lett: 711-ben Jerez de la Frontera mellett Rodrigót legyőzték, de Witiza fiai is elestek és az arabok lettek Hispania uraivá. Ezzel megszűnt a Gót Birodalom, csak a neve maradt fenn Katalónia nevében. A terület a továbbiakban mint Spanyolország szerepel a történelemben.

A nyugati gótok királysága, bár néha apáról fiúra szállt az uralom, nem volt öröklődő és nem is sikerült ilyenné tenni. A király a legfőbb hadvezér volt és az összes hivatalt ő töltötte be. A nép nemességre és jobbágyságra oszlott (szabadok és szolgák). A nemesség további osztályokra tagozódott: Az első a duces (Herzöge), eredetileg katonai, később kormányzói tiszt is, ez alatt a comites (Grafen) hasonló, de kisebb kiterjedésű hatalommal, a gardingok udvari méltóságok viselői, végül a többi nemes, akik a bíráskodás jogát és bizonyos büntetésektől való mentességet élveztek. A jobbágyok az előkelők telkein kisebb részeket műveltek, és ennek fejében évenként fizetéssel, szolgálattal tartoztak.

A katonáskodásnál a király volt a fővezér, alatta harcoltak a duces, comites, tiudfadok (ezredesek) stb. Ugyanezek békeidőben a király megbízásából a polgári ügyek élén álltak. A polgári ügyrend tulajdonképpeni rendezése II. Alarich nevéhez fűződik (511-531), aki a római és gót szokások gyűjteményét összeíratta 506-ban, a Breviarium Alaricianumban, amelyet később Rekared valószínűleg továbbfejlesztett. Chindasuinth (641-649) volt az, aki igazi erőt, gót nemzeti jelleget adott a törvénykezésnek és a római jog maradványait megszüntette. A gótok jogi intézkedései jól működtek. Az őslakos népek szívesebben teljesítették az újfajta feudális (hűbéri) kötelességeket, mint amikor a rómaiak gyötörték őket a súlyos adókkal.

Keleti gótok (osztrogótok, greuthungok)

A Konstantinápolyi Nagy Palota egyik padlómozaikja valószínűleg I. Justinianus korában készült és egy gót királyt ábrázol.

A keleti gótok eredetileg jelentős kelet-európai birodalom urai voltak. Hermanarich nagyfejedelmük alatt tizenkét nép hódolt nekik. Birodalmukat a hunok támadása döntötte meg. A 110 éves Hermanarich öngyilkos lett, fia és utóda Vitimer 374-ben elesett a Balambér hun király elleni csatában, és a gótok kénytelenek voltak meghódolni a hunoknak. Ezután részt vettek a hunok harcaiban, így ott voltak a catalaunumi csatában is.

Miután Attila meghalt (454), és a Hun Birodalom darabokra szakadt, majd megsemmisült, az Amalok házából való Walamir, Theodemir és Wiedemir alatt a gótok újra összeszedték magukat, így nemsokára le tudták verni a hunok új támadását. Országuk itt Vindobonától (ma Bécs) Sirmiumig (ma Szávaszentdemeter, Szerbia) terjedt.

475-ben Nagy Theodorik lett népe egyedüli királya. Ez Zénón keletrómai császárt segítette, és 484-ben konzul lett. 486-ban a jó viszony megszakadt a két uralkodó között, mert Zénó a keleti gótoknak nem adott földeket. A veszélyes segítőktől úgy akart a császár megszabadulni, hogy Itália visszafoglalására biztatta őket, nekik ígérve azt a harmadrészt, amelyet Odoaker heruljainak adott. A gótok vállalkoztak erre, és 489. augusztus 30-án átkeltek Itália határfolyóján, az Isonzó, miután Odoakert visszaszorították. A segítségül jött nyugati gótok kiszabadították Theodorikot Paviából, ahol Odoaker körülzárta, és Theodorik ezután egész Itáliát meghódította, és most ő zárta körül Ravennában Odoakert. 493. februárjában szerződésre léptek, amely szerint Odoaker közösen uralkodott Theodorik királlyal, Odoakert azonban nemsokára megölték, és Theodorikot népe Itália királyává kiáltotta ki (493). Róma ura, a pápa ezt először nem ismerte el, csak 498-ban született megegyezés, és ekkor kapta meg a nyugati császárság jelvényeit Theodorik.

A gótok megkapták a herulok részét, és nemzetségek szerint telepedtek le, a rokonság egymás közelében maradt. A római államszervezetet Theodorik is meghagyta, de a császári jogokat most már ő gyakorolta mint Itália királya. A herulokhoz hasonlóan a gótok is megtartották nemzetiségi szervezetüket. A hadsereget csak ők alkották. Theodorik azonban a nemzeténél korábban szokásos népgyűléseket megszüntette, és a gót nemességet is adó alá vetette.

Theodorik a külföldi uralkodókkal jó viszonyt ápolt. Anastasius kelet-római császárral volt ugyan kisebb összeütközése, de nagyobb viszály nem robbant ki. A frankok ellen a germán fejedelmeket szövetségbe tömörítette, majd rokonságra lépett Klodvig frank királlyal, de a nyugati gót II. Alarich és a burgund Sigismonddal is. Később a frankok ellen hadat viselt, és 508-ban győzelmet aratott fölöttük.

Theodorik fő célja a római kultúra elterjesztése lett a gótok között. A gót népet olyan törvénytiszteletre szorította, hogy az utókor krónikái is hirdették igazságosságát. Uralma végén a keresztényekkel kegyetlenül bánt, mert I. Justinianus keletrómai császárral való szövetséggel gyanúsította őket. Ennek áldozata lett Boethius is, a római irodalom utolsó nagyobb alakja.

A nemzeti és vallási feszültségek között Theodorik 526. augusztus 30-án meghalt. Utóda, a kiskorú Athalarich helyett leánya Amalasvintha vezette az ügyeket. Athalarich 534-ben meghalt, Amalasvintha pedig unokatestvérét, Theodatust választotta férjül, aki őt 534-ben megfojtatta. 536-ban Theodatust, aki az I. Justinianustól a gótok ellen küldött Belizár ellen sem Nápolyt, sem Rómát nem tudta megvédeni, egyszerűen agyonverték.

Germaniae veteris typus (Ógermánia), Aestui, vendek, és ingaevones a térkép jobb felső sarkában. Willem és Joan Blaeu) műve, 1645.

537-538 között a választott király, Vitiges a keletrómaiak kezébe került Rómát ostromolta. A város ostroma sikertelen volt, sőt Vitiges Belizár kezébe került, aki Ravennát is elfoglalta. 540-re Belizár az egész gót királyságra kiterjesztette a keletrómai fennhatóságot. A rab Vitigest Justinianus császárhoz vitték, Theodorik kincseivel együtt. Konstantinápolyban Vitiges keresztény, szenátor és patrícius lett.

A Belizár ellen fellázadó gótok Ildebaldot, ennek meggyilása után Totilost tették királlyá, aki visszafoglalta Itáliát. A háborúk alatt sok ókori római műemlék pusztult el. A keletrómai csapatok előbb Belizár, majd Narses vezetésével próbálták újra leigázni a gótokat. Narsesnek sikerült Totilos fölött győzelmet aratni, a küzdelemben a gót király és seregének nagy része halálát lelte.

Az utolsó gót király, Tejas lázadása is sikertelen volt, Cumaenál vereséget szenvedett (554). A maroknyira zsugorodott gót sereg szabad elvonulást kapott, és az Alpokon túlra vonult. 555-ben az utolsó gót erődítmény, Campsa (Samnium) is megadta magát, és a Keleti Gót Birodalom története ezzel véget ért.