Önálló Fejedelemség Erdélyben

Az önálló Erdélyi Fejedelemség

Az elmondottakból kitűnik, hogy attól fogva, hogy a magyarság 1100 esztendővel ezelőtt megtelepedett a Kárpát-medencében és Erdély részévé vált Szent István királyságának, Erdély népére hárult az ország békéjének, biztonságának, nyugalmának oltalma a kelet és délkelet felől érkező támadások ellenében. Tudatában voltak ennek eleink is, miként azt a 16. század végén élt jezsuita atya sorai bizonyítják:

„Erdélyt mindig Magyarország védőbástyájának tartották; a dicső emlékezetű Mátyás király így szokott beszélni róla: Magyar urak, szöges gonddal vigyázzatok Erdélyre, mert ha elvesztitek, elvész egész Magyarország, de ha megtartjátok, innen még az elvesztett Magyarországot is visszaszerezhetitek.”

Erdélynek ez a szerepe a mohácsi csatavesztést követően vált különösen időszerűvé. Minekutána a rendek két királyt választottak, majd pedig a török berendezkedése után az ország háromfelé szakadt, Erdély szerepe felértékelődött a magyar társadalom szemében. A nyugati részek egy idegen nagyhatalom, a Habsburgok uralma alá kerültek, az ország középső részén, a török hódoltságban, Konstantinápolyból küldött bégek és pasák kormányoztak, és az ott élők a szultánnak adóztak, miközben Erdély és a Tiszántúl - a török szultán védnöksége alatt ugyan - megmaradt Zápolya János választott király hatalmában. és ezen a területen élt tovább a magyar királyság. Majd pedig, amikor 1571-ben Zápolya fia és örököse János Zsigmond lemondott választott király címéről, cserében a Habsburg uralkodó elismerte hatalmát Erdély és a kapcsolt részek, az Erdéllyel szomszédos vármegyék, a Partium felett, megszületett az Erdélyi Fejedelemség, az az önálló ország, mely hivatva volt a magyar államiságot fenntartani, a magyar intézményrendszert működtetni, a művelődési hagyományokat ápolni.

A Kolozsvári Mátyás szobor

Az Erdélyi Fejedelemség létrejötte politikai kényszer eredménye volt. A magyar társadalom, még ha a középkori magyarság tudatában élt is a gondolata annak, hogy Erdély bizonyos önállósággal rendelkező területe a királyságnak, az erdélyi társadalomnak vannak helyi sajátosságai, az erdélyi embernek vannak egyéni tulajdonságai, alapjában véve soha sem tekintett úgy Erdélyre, mint egy külön országra. A királyság erdélyi részének, „partes regni”-nek nevezték Erdélyt, mint ahogy lakói is mindenkoron a magyar király alattvalóinak tekintették magukat, miként azt a székelyek 1506-ban tartott agyagfalvai gyűlésüknek határozatában nyilvánvalóan megfogalmazták: „Magyar Országnak... mi is tagjainak hívattatunk, vagyunk is.”

Az önálló Erdélyi Fejedelemség létét a kortársak, a fejedelemség fennállása alatt átmeneti, a török hódítás nyomán született politikai kényszermegoldásnak tekintették. Bocskai István híres végrendeletében az egész magyar társadalom véleményét a politikus éleslátásával fogalmazta meg, amikor meghagyta, hogy: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás király alá, úgy az erdélyieket is intjük: nemhogy attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből, azon korona alá a régi mód szerént adják magokat.”

A református fejedelemhez hasonlóan látta Erdély szerepét a királyi Magyarország katolikus érseke, Pázmány Péter, amikor a későbbi fejedelemnek, Kemény Jánosnak írott levelében azt fejtegette, hogy: „…noha nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztyén császárunk előtt, de csak addig durál (tart) az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik florealni (virágozni), azontúl mindjárt contemptusban (megvetésben) jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, akár barát, vagy akárki légyen.”

A Mohács utáni fejlemények tehát egyértelműen jelölték ki azt a kényszerpályát, amelyen a kialakuló Erdélyi Fejedelemség politikája mozoghatott, nemkülönben a születőben lévő fejedelemség hivatását: fenntartani az önálló magyar államiságot és a két ellenséges nagyhatalom, Bécs és Konstantinápoly között egyensúlyozva védeni a magyarságot, kivárva az ország felszabadítására, egyesítésére alkalmas pillanatot. Ez a felismerés vezette a külön erdélyi politika első nagy és tragikus sorsú alakját, Martinuzzi Fráter Györgyöt (1551. december 17-én gyilkoltatta meg Castaldo császári hadvezér), midőn következetesen kitartott amellett, hogy Erdély nem fordulhat szembe a török hatalommal mindaddig, amíg nem kap hathatós külső segítséget az egész keresztyénség részéről. Ezt a hathatós külső segítséget kívánta biztosítani Báthori István (1571-1583), amikor a lengyel trónt elfoglalta, hogy majdan onnan szervezhesse a törökellenes küzdelmet. Viszont utóda a fejedelmi trónon, unokaöccse, Báthori Zsigmond (1581-1602) fiatalos meggondolatlansággal hibásan mérte fel a lehetőségeket, amelyet a tizenöt éves háború kirobbanása kínált, és a hagyományos törökbarát politikát félretéve, annak képviselőit kivégeztetve, sodorta végveszedelembe országát. Mert Európa ekkor még nem volt felkészülve a török kiűzésére, miként a Porta hatalma is elég nagy volt európai hódításainak megvédelmezésére. Az erőviszonyok hibás felmérése a politikai egyensúly megingását eredményezte, és utat nyitott Erdélyben a különböző ellenséges hadaknak, a velük érkező zsoldos, martalóc katonáknak. A hagyományos erdélyi politikához való visszatérést jelentette Bocskai István rövid regnálása (1605-1606), majd Rákóczi Zsigmond (1607-1608) és Báthori Gábor fejedelemsége (1608-1613) után következett a „nagy” erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor (1613-1629), aki a legsikeresebben képviselte a török támogatásra támaszkodó független erdélyi magyar politikát, és a harmincéves háborúba bekapcsolódva kísérelte meg az elszakított magyarországi részek jogara alatt való egyesítését, miközben országát felvirágoztatta, a gazdaságát stabilizálta, építkezett, iskolát alapított, uralmát szolgálni tudó értelmiséget nevelt fel, békét biztosított a megelőző negyed évszázadban sokat szenvedett hazának. Művének folytatója, eredményeinek őrizője volt I. Rákóczi György (1630-1648), a bibliás őrálló fejedelem. Halála azonban egyszersmind a fejedelemség aranykorának a végét is jelentette.

Kemény János, a későbbi fejedelem, emlékiratában így emlékezik az aranykorra: „Erdély mind háborúságban, veszedelemben forgott usque annum 1613. Ekkor választatott Bethlen Gábor, és ekkor szűnt meg a háborúság, úgyhogy, noha az országon kívül viseltetett hadakozások feliciter voltanak, de az haza földét ellenség lova lába nem nyomta, sem hada nem ruináltatott ez boldogtalan 1657. esztendőbéli hadakozásig. Az említett idő alatt terjedett vala híre-neve a magyar nemzetnek és birodalma is Erdélynek, kezdett vala tárházok lenni az erdélyi fejedelmeknek, épültek várak, várasok, kastélyok, udvarházak, templumok, szaporodott sok jó vitézlő rend, és bővölködtek tudós tanító és professorok.”

Az emlékiratban említett 1657. esztendő II. Rákóczi György (1648-1660) szerencsétlen végű lengyelországi hadjáratának az éve. A vállalkozást a török Porta fenyítése, a krimi tatár hadak erdélyi büntető hadjárata követte, ami kiheverhetetlen sebet ütött a fejedelemségen, az erdélyi társadalmon. Bekövetkezett az a kor, melyet megjövendölt Medgyesi Pál, a fejedelem prédikátora: „…és hozok tiellenetek fegyvert, melly bosszút álljon rajtatok az én szövetségemnek felbontásáért... És a ti palotáitokat elrontom és a ti városaitokat elpusztítom, szent helyeiteket eltörlöm, és nem leszen nekem kedves a ti jóillatú áldozatitok. Titeket pedig a pogányok közibe elhintelek... Ó, mi nyavaljás Magyarok! ez esett mirajtunk.”

Ezt a vereséget, vérveszteséget többé már nem tudta kiheverni az erdélyi társadalom. S jóllehet időközben megváltoztak az európai politikai, katonai erőviszonyok, lehetővé vált a törökellenes fellépés, ennek ellenére a fejedelemség történetét lezáró Apafi-kor, a két Apafi Mihály uralma alatt az erdélyi társadalom erejéből csak annyira tellett, hogy megkísérelje a korábbi aranykor eredményeinek megőrzését.

De mi is jelentett egykor az Erdélyi Fejedelemség? A középkori királyság mely részéből lett önálló állammá?

Az Erdélyi Fejedelemség határai, még ha a törökkel és a némettel vívott harcok során gyakran váltakoztak is, alapjában véve az 1571-es speyeri szerződésben rögzítettek voltak. Ennek értelmében Erdély mindenkori fejedelmei uralták a középkori erdélyi vajdasághoz tartozó hét vármegyét (Fehér, Torda, Kolozs, Küküllő, Hunyad, Doboka, Belső-Szolnok), a székely és a szász székeket, valamint a Partium néven ismert kapcsolt részeket: Bihar vármegyét Váraddal, Közép-Szolnok vármegyét a szilágycsehi uradalommal, Kraszna vármegyét, Huszt várát Máramarossal, valamint Zaránd vármegye nem hódolt részeit és a Lugos-Karánsebesi kerületet. A Partium birtoklása jelentős anyagi erőforrást jelentett a fejedelemség számára: Erdély 16. század végi közel egymillió lelket számláló lakosságának mintegy harmada a részekben élt, és adózott kétszer annyit, mint a Székelység, és alig valamivel kevesebbet, mint a hét erdélyi vármegye népessége.

A fejedelemséget jelentő közel 100 ezer km2 nagyságú terület nagyobbrészt hegy és dombvidék volt, melyen a mezőgazdaság napjainkban sem folytatható mindenütt eredményesen. A fejedelmi korban hatalmas erdőségek, kiterjedt tavak, ingoványos, lápos területek kisebbítették az amúgy is szűkre szabott kultúrtájat. Még a múlt század közepén is a Meszesen inneni Erdélynek csak mintegy 26%-a volt szántóföld, alig több mint 1/2%-ot jelentett a szőlő, miközben a terület több mint 40%-át erdő és 20%-át legelő, kaszáló képezte. A hatalmas erdőségek mellett a tavak, mocsarak, ingoványok is nagy térségeket borítottak el a Mezőségen, illetve a Partiumban, a Tisza és a Körösök árterületén és vízgyűjtőjén.

Következésképpen kevés volt a mezőgazdaságilag jól kihasználható, a földművelésre alkalmas terület a fejedelemség területén. A tények azonban azt mutatják, hogy ennek ellenére nyugodt, békességes időkben, ha a természeti csapás is elkerülte az országot, Erdély népei megtermelték nemcsak a saját maguk számára szükséges gabonát, de még eladásra is jutott belőle a szomszédos országok számára. Érdekességként említjük, hogy a napjainkban már igen silány termőterületnek minősülő Mezőség a 17. században még tárháza volt az országnak, ahol évről évre gazdag gabonatermésre számíthatott a föld ura és munkása. 1613-ban Bethlen portai követe, Borsos Tamás úti feljegyzései között ezt olvashatjuk: „Nikápolyból elindulván igen szép mezőségen menénk által, mely hasonló az erdélyi Mezőséghez, csakhogy bezzeg közel sem olyan kövér föld.”

A gabonatermesztés mellett az állatállomány gazdagsága jellemezte a fejedelmi Erdélyt. A hatalmas erdőségekben disznók százezreit makkoltatták, a havasi legelőket nagy szarvasmarhacsordák, juhnyájak népesítették be és híre volt a fejedelmek fogarasi és ebesfalvi ménesének. Mindezek mellett igen gazdag, változatos volt az erdők, ligetek, berkek vadállománya. Hogy melyek voltak a kedvelt és keresett vadak, jól mutatja Bethlen Gábor 1627-ben kiadott rendelete, melyben limitálta-megszabta a különböző állatbőrök piaci árát. A felsorolásban nyest, farkas, róka, vadmacska, nyúl, vidra, nerc, görény, hörcsög, borz, hiúz szerepelnek. I. Rákóczi György szenvedélyes vadászként nyilvántartást vezetett vadászzsákmányairól. Ebből tudjuk, hogy 1640-ben a görgényi hegyekben két nap leforgása alatt egymaga tíz medvét, négy őzet, két rókát és két farkast meg számtalan apróvadat ejtett el, és ugyancsak róla jegyezte fel a krónikás, hogy a Mezőségen „Novaj táján csak farkasokat egy űcseréből huszonötöt fogatott vala ki nagyokat”. De éltek akkoriban még bölények is az erdélyi rengeteg erdőkben: 1643-ban a fejedelem a csíki és gyergyói havasokba invitálta tanácsurát, Bornemissza Pált, azzal a szigorú meghagyással, hogy fegyvereivel, ebeivel és bölényvadászathoz értő pecéreivel menjen.

Amiképpen az erdőségek gazdagok voltak vadban, úgy bővelkedtek Erdély vizei a halban. Herman Ottó a magyar halászatról írt munkájában egy 1622-es jegyzék alapján harminc halfajtát sorol fel, mint olyanokat, melyek az időben honosak voltak vizeinkben.

És még nem is szóltunk az altalaji kincsekről, a sóról, aranyról, rézről, amelyekről már a középkorban nevezetes volt a magyar királyság ezen tartománya.

Földrajzi felépítése, természetföldrajzi adottságai, a termelési lehetőségek változatossága tették képessé az erdélyi társadalmat bizonyos autarchiára, önellátásra, ami elősegítette politikai önállósulását is a 16. század derekán.

Ez volt tehát az a természetföldrajzi keret, az a színhely, melyben a fejedelemség kora emberének élnie megadatott.

Erdély lakossága ebben a korszakban sokat változott, sok szenvedésen ment keresztül, és a nyugalom rövid időszakában csak részben tudta pótolni azt a veszteséget, amely főleg a magyarság népi erejét sorvasztotta.

A fejedelemséghez kebelezett közel 100 ezer km2-nyi terület már a középkorban a magyar királyság nagyszámú lakosának volt otthona. A 14. század végi Magyarország közel 3,5-4 millió lakosából mintegy 425 ezer lélekre becsüli a kutatás az erdélyi vajda fennhatósága alatt élőket. A 16. században viszont Erdély és a részek lakóinak száma együttesen elérhette vagy meg is haladhatta a 800 ezer főt, miközben a Habsburg-uralom alatt élő országrész lakóinak száma 960 ezer és 1,2 millió között mozoghatott és a török hódoltságbeli népesség 600-700 ezerre becsülhető. Az egykori Magyar Királyság minden harmadik lakosa Erdély mindenkori fejedelmének volt az alattvalója.

A fejedelemség területén élő népesség azonban a fejedelemség fennállásának másfél évszázada alatt általában, időnként pedig katasztrofális méretekben csökkent. Igaz, hogy Európa más részein sem volt különb a helyzet: a harmincéves háború következményeként a népszaporulat Közép-Európa-szerte stagnált. A 17. században, eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának három és fél évtizedétől, Erdély népeit állandó rettegésben tartotta a háború, az éhség és a járványos betegség, a pestis. A 17. század a különösen sok pusztítást hozó tizenöt éves háború jegyében kezdődött. Az iszlám európai hatalmának megtörésére irányuló háború 1593-tól zajlott a kelet-európai térségben, és Bocskai Habsburg-ellenes fellépése, az 1606-ban megkötött bécsi béke zárja e korszakot. Ezután következett a közel fél évszázados viszonylagos nyugalom és béke. A századfelező 1650-es esztendőtől kezdve azonban ismét szakadatlanul dúltak valahol a harcok, végül az évszázad utolsó évtizedeiben a nagy nemzetközi haderőket mozgató vállalkozás, a törökök kiűzése Európából zaklatta föl Erdély békéjét. Így tehát, miként azt korunk történésze találóan megfogalmazta: Erdély harmincéves háborúja rövidebb-hosszabb megszakításokkal egy évszázadon át tartott.

A háborúk velejárója az éhínség és a járvány. Hadak pusztították a termést, az éhezésben legyöngült emberi szervezet pedig jobban ki volt téve a járványos betegségeknek. 1600 és 1711 között öt nagy pestisjárvány pusztított Kelet-Európában, de egyetlen - az 1610-es - évtized kivételével nem volt évtized, amikor egyik vagy másik országrészben ne grasszált volna a pestis. Ebben az évszázadban a felnőtt-, emberkort ért háromnemzedéknyi emberiség minden tagjának legalább három járványt kellett átvészelnie. Ezen események súlyos következményekkel jártak az ország népesedési viszonyaira nézve.

Kortárs vallomások, a népesedési mutatók tájékoztatnak erről. Kitűnik belőlük, hogy: falvak néptelenedtek és tűntek el, míg másoknak részben vagy egészében cserélődött ki a népessége.

S ha pusztult a független fejedelemség lakossága, még több szenvedést és halált hozott ez a kor a hódoltsági területeken élőkre vagy a török uralom közvetlen szomszédságában álló, az erdélyi fejedelmeknek hódoló települések népeire. Tekintsük meg Biharország sorsát: 1552-ben az egykori Bihar vármegyéhez tartozó falvak portáinak 40,14%-a, 1566-ban 57,1%-a már a töröknek adózott, 1660-ban pedig Várad elestét követte a megye „nagy futása”, amikor falvak százai néptelenedtek el olyannyira, hogy 1692-ben, amikor a törököket végre sikerült kiűzni és megtörtént a megye településeinek a számbavétele, az összeírók 370 néptelenül maradt faluval szemben csak 112 helységben leltek lakókra, és a kutatás azt is kimutatta, hogy a középkori Bihar megye települései közül a török hódoltság eredményeképpen 680 véglegesen elpusztult.

Nem lehet számszerűen pontosan megmondani, milyen méretű volt az emberi életeket ért veszteség. Az egész fejedelemségre kiterjedő számbavétel még nem készült, de talán érdemes a fennebb elmondottakat igazolandó megemlíteni még néhány részadatot. A Szamos mentén, a szamosújvári és kővári várbirtokhoz tartozó falvakban a 16-17. századforduló pusztító háborúiban a magyarság lélekszámának 85%-át, a szászság 88%-át, a románság 45%-át vesztette el. Így ha ezen a területen a 16. század derekán mintegy 17 500 magyar, 2000 szász és 13 200 román lakos élt, 1603 után ez az arány a következőképpen módosult: 2500 magyar, ami azt jelenti hogy az eddig többségi magyarság kisebbségbe került, a románság települési területének aránylagos megkíméltetése révén mintegy 7200 főt számlálhatott, miközben a 250 főre apadt szászság úgyszólván számba sem jövő népelemmé vált.

Az igazán nagy néppusztulás azonban annak a török-tatár büntető hadjáratnak volt az eredménye, melyet a Porta II. Rákóczi Györgynek a lengyel trón megszerzésére tett szerencsétlen próbálkozását büntetendő küldött a fejedelemségre 1657 és 1661 között. Török történetíró, Evlia Cselebi, aki 1661-ben a dúló török hordák nyomában járta az országot, írta le, hogy a falvakat felgyújtották, lerombolták, a foglyokat vásárra vitték, vagy kardélre hányták, mint a Szamos mentén is, ahol közel sejtve az erdélyi sereget, „a foglyok nagy sokasága miatt az iszlám táborában félelem támadt s a főszerdár parancsára a gyermekeket, leányokat megtartották, a kardforgatásra alkalmas férfiak közül pedig kilencezret a Szamos folyó partján megöltek”.

Egy 1674-ben keltezett históriás ének a fejedelemség egy másik sarka, a Barcaságot ért veszteségekről tudósít:

„sok falut immár pusztán láthatsz,

néhul pedig könnyen embert megszámlálhatsz.

Köztök sok sóhajtást s fohászkodást hallhatsz,

Sok puszta kőházat közöttük mutathatsz.

Földvár Barcaságon majd pusztaságra jut,

Medgyesnél Paratély emberétül pusztult."

A népesség változása nemcsak a lélekszám, hanem a népesség etnikai összetételének a módosulását is eredményezte.

Erdély társadalmának sokszínűségét a többnyelvűség mellett újabb színárnyalatokkal gazdagította a hitbeli, a felekezeti sokféleség. A honfoglalás után a Kárpát-medencében megtelepedett magyarság a latin rítusú kereszténység felvétele által kapcsolódott be az európai társadalmi fejlődésbe, lett részese az európai civilizációnak. A latin rítusú kereszténység, a római katolicizmus mellett azonban a középkorban erős volt az ortodoxia jelenléte, mely a románság nagy részének volt az egyháza. A két egyház, a két felekezet megléte tehát már a középkor századaiban alakította a felekezetek egymás mellett élésének gyakorlatát. Bár a katolikus volt az államvallás, az ortodoxia sohasem vált az üldöztetés célpontjává, miként az történt Európa más tájain a schizmatikusokkal.

A reformáció elterjedése tovább bonyolította Erdély felekezeti térképét, hiszen rövid idő alatt a hitújítás úgy szinte valamennyi áramlata megjelent és gyökeret eresztett. A katolikus egyház elvesztette ugyan korábbi egyeduralmát, de ha visszaszorult is, maradtak hívei, elsősorban a székelység körében. A szászok Luther követőiként az augsburgi hitvallást fogadták el, a magyarság nagyobb része kálvinistaként, a II. helvét hitvallást követte, míg egy kisebb rész unitáriussá lett. De teret hódított a szombatosság is, Bethlen Gábor befogadta az új-keresztényeknek nevezett anabaptistákat, és letelepítette őket Alvincen, ugyancsak ő vette védelmében a zsidókat, és tette lehetővé, hogy a Spanyolországból menekültek itt új hazára leljenek, Apafi Mihály idejében pedig az örmények érkeztek fejedelmi engedéllyel Szamosújvárra, Ebesfalvára (a későbbi Balászfalvára) és Erdély más vidékeire.

Erdély népeinek ezen nyelvi, felekezeti sokfélesége vezette a politikai tényezőket arra a felismerésre, hogy a fejedelemség függetlenségének fenntartása, a két nagyhatalom közötti egyensúly-politikának a folytatása csak úgy lehetséges, ha sikerül a sok nép és sok felekezet között az együttműködést biztosítani. Az erdélyi társadalom önszerveződése és önvédelmi törekvése eredményeként jött létre még 1437-ben a három rend, a vármegyei nemesség, a székelység és a szászság egyezsége, az „unio trimun nationum” és ez az unió lett a későbbi fejedelemség társadalmi, politikai alapépítménye. A belefoglalt „natiók“ társadalmi tényezők voltak, nem faji, nyelvi, nemzeti alapon szerveződtek. 1614-ben a medgyesi országgyűlésen a fejedelem a három nemzet uniójának megerősítésére vonatkozó előterjesztésében így határozta meg annak mibenlétét: „…az három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség, melyet minden rendnek szükség pacis et belli tempore erős vigyázással őrizni és az hazának megmaradásának terhét valamiből kevántatik, egyenlő értelemben viselniek.”

Az unió, lévén rendi intézmény, nem irányult valamelyik etnikum ellen, nem zárta ki egyik vagy másik népet soraiból. A kiváltságos, a társadalom politikai tényezőjének számító rétegek szövetsége volt, melyeknek képviselői alkották az országgyűlést.

Hasonló egyensúlyteremtő törekvések nyomán lett Erdély - amint azt büszkén hirdetik ma is népei - a vallásszabadság klasszikus földje. Már a fejedelemség kialakulásának korában világosan látszott, hogy a katolikus egyház mellett és helyében szerveződő új, protestáns felekezetek egyike sem tud olyan túlsúlyra jutni, hogy az államvallás státust magának követelhetné. Igaz ugyan, hogy a nagy fejedelmek korában, Bethlen, a Rákócziak, majd Apafi uralma alatt a kálvinista fejedelmek a református egyház súlyát növelték, de egyikük sem kockáztathatta meg azt, hogy a többi egyház kirekesztésével uralkodjon. A mindenkori fejedelmek megválasztásuk után kötelezően tettek ígéretet a vallásszabadságot, a különböző felekezetek szabad működését biztosító törvények betartására. 1568 januárjában a Tordán ülésező erdélyi rendek a religió dolgában úgy határoztak, hogy: „…az prédikátorok az evangyéliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és a község ha venni akarja jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nekie tetszik. Ezért penig senki... az predikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől... és nem engedtetik az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessen az tanításért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, melly hallás istennek igéje által vagyon.”

Ez nem más, mint a lelkiismereti szabadság elvi kinyilvánítása egy olyan korban, amikor Európa más tájain a felekezeti gyűlölet máglyákat lobbantott, amikor Szent Bertalan éjén hitük miatt pusztultak el sokan. Politikai kényszer szülte az erdélyi rendek döntését, de döntésük példát mutatott. Különösen azután, hogy időről időre meg is erősítették azt, míg végül 1600-ban, a lécfalvi részországgyűlés tételesen is törvénybe iktatta: „…a religiónak szabadsága ez országban, a négy recepta religiónak, tudniillik: a catholica sive romana, lutherana, kalviniana és unitariana religónak előbocsáttatott.”

A felekezetek közötti béke, még ha folytak is hitviták, ha voltak is súlyos érdekellentétek, mégis valóság volt Erdélyben.

S végül igen tagolt volt Erdély népessége társadalmi szempontból is. Kolozsvár 1603. évi statútumában olvassuk: „…a régi szent királyok, kik az országot három részre osztották, tudniillik nemességben, parasztságban és városi rendekben, mindenkit különb-különb törvényekkel úgy rekesztettek el egymástól, hogy semmi elegyedés ne lenne.”

Jobbágyok, zsellérek, szabadparasztok, nemesek, városiak jelentették azokat a társadalmi kategóriákat, amelyek meghatározták a soknyelvű, sokhitű lakosság minden tagjának társadalmi státusát, jogait és kötelezettségeit egyaránt. De ezek a társadalmi rétegek nem különültek kaszttá, átjárhatóak voltak az őket elválasztó határok, ami által nagyfokú mobilitás, mozgékonyság jellemezte Erdély társadalmát.

Ugyanakkor azonban szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az egyes társadalmi rétegek is nagyon tagoltakká váltak, és a jobbágy, nemes, polgár fogalmak sokrétű, tagolt társadalmi csoportokat jelöltek egyenként is. Erre utalva beszélt Bethlen Miklós az erdélyi társadalom kapcsán alsó, közép- és felső rendről. Sokszínű volt maga a rendi társadalom, de életformájuk, gazdasági helyzetük, műveltségük szempontjából az egyes rendeken belül is igen változatos képpel találkozunk.

Mert egyaránt a nemesi rend tagja volt a sok száz jobbággyal rendelkező földesúr, a jobbágyához hasonló életformát mutató bocskoros nemes vagy a fejedelemség utolsó korában tömegesen nemesített szabad paraszti vagy éppenséggel jobbágy származású új nemesember. A fennen hirdetett nemesi jogegyenlőség palástja több rétegre bomló nemesi társadalmat takart. Ennek csúcsán, élén a fejedelemmel, a főrangúak, a nagybirtokos arisztokrácia, a tanácsurak, főtisztviselők - miként nevezték őket -, a nagyságosak állottak. Erdélyben földrajzi és történeti okok folytán nem alakultak olyan hatalmas birtoktestek, mint Felső-Magyarországon vagy a Dunántúlon. S a meglevő kevés nagybirtok sem formált egyetlen nagy birtoktestet. Apor István mintegy 20 ezer holdat kitevő birtoka az egész ország területén szétszórt, közepes vagy annál is kisebb birtokrészekből tevődött össze Csík, Három és Udvarhely széktől, Küküllő, Kolozs, Torda, Doboka vármegyéken át Belső-Szolnokig és Szeben vidékéig.

Az erdélyi arisztokrácia tagjai soha nem különültek el olyan mértékben a társadalom más csoportjaitól, mint akár magyarországi, akár más európai osztályos társaik. A nagybirtokos réteghez tartozó családok származásukat, hagyományaikat, pályafutásukat tekintve is igen különböztek egymástól. A hagyományos, már a középkorban tekintélyesnek származó főrangúak az Apafiak, Bánffyak, Bethlenek, Wasok mellett időről időre töltődött fel az erdélyi arisztokrácia alacsonyobb sorból érkező homo novusokkal vagy a fejedelemség határain túlról érkező nemesekkel. Jellemző e tekintetben a hanyatló fejedelemség kora egyik legtöbbet vitatott, de kétségtelenül legtehetségesebb államférfiának, Apafi Mihály nagyhatalmú kancellárjának, Teleki Mihálynak az életútja és családjának sorsa. A család a 17. század végén kisbirtokos nemes családként élte életét az erdélyi végvidéken, Zarándban, Biharban. A kancellár apja még szerény lehetőségek között élő porkoláb volt a jenői várban, majd a lovasok hadnagya Váradon. Olyan tisztségek ezek, amelyet általában a megyei köznemesség tagjai viseltek. Különleges politikai tehetséggel megáldott fia viszont már II. Rákóczi György udvarában postamester, majd a fontos végvár, Kővárnak volt kapitánya, végül az erdélyi politika irányítója, a család erdélyi hatalmának megalapozója lett. Leszármazottai pedig vérbeli arisztokrataként az erdélyi társadalom, köz- és művelődési élet megbecsült alakjai, köztisztviselők, egyházak patrónusai, építkező, iskolát-kultúrát támogató mecénások.

De megesett az is, hogy jobbágyivadék jutott a hatalom legfelső fokára és lett nagyságossá. Így példának okáért Krakkói Veres Dávid Bocskai idejében tanácsúr, fehérmegyei főispán volt, de az apja még Csáki Mihály boroskrakkói birtokán robotolt.

A főnemesi társadalomnak ez a nyitottsága, amellyel befogadta az alacsonyabb sorból érkezőket részben a sorozatos politikai válságoknak volt az eredménye: említettük már, miként számolta fel a török barátsághoz ragaszkodó ellenzékét Báthori Zsigmond és küldte halálba tanácsurait, Kovacsóczy Farkast, Báthori Boldizsárt, Kendi Sándort és testvérét, Ferencet, valamint unokaöccsüket Gábort, Iffju Jánost és másokat. De hasonlóképpen járt el Báthori Gábor is az életére törő Kendi-féle összeesküvés után. A főnemességet ért sorozatos nagy vérveszteségek teremtette hatalmi űrt töltik ki a fejedelmi kegy által, személyes adottságaik, tudásuk, politikai képzettségük révén előtérbe kerülő homo novusok. A fejedelemség virágkorában, a 17. század elejétől annak derekáig jóformán teljesen kicserélődött a tanácsurak rendje, ami azt mutatja, hogy az arisztokráciához való tartozást nem tekintették örök életű családi kiváltságnak Erdélyben.

A főnemesség életét beárnyékoló létbizonytalanság, a bellum omnium contra omnes erdélyi valósága meghatározta a főnemesség életformáját is. Lakhelyeik, a ma még álló és romjaikban is csodálatra méltó kastélyok nem annyira művészi kivitelezésükkel hívják fel magukra a figyelmet (bár van arra is példa), mint inkább falaik roppant tömegével, bástyáikkal, a vészben állatnak, embernek védelmül szolgáló tágas udvaraikkal. Ezek az erődített kastélyok azonban mégsem a védekezést, a menedéket jelentették elsősorban. Vetési István 1631-ben levelet írt az uralkodás művészetéről és abban így vélekedik ezekről az erődített kastélyokról: „…a kicsiny támadásban erősek és hasznosak, de az nagyban (amint immár csak ez mi üdőnkben is történt) erőtelenek és haszontalanok.”

Különben nagy, fárasztó és mindenekfelett költséges vállalkozásnak számított Erdélyben kastélyt építeni, ahol a mesterember éppen úgy hiánycikknek számított, mint a pénz. És ha mégis - a nyugat-európai reprezentációk példáját követve - egyik-másik főúr nagyobb építkezésbe kezdett, annak számot kellett vetnie az abból fakadó nehézségekkel. A fejedelemségkori Erdély alkonyának nagy építtetője Bethlen Miklós, aki maga tervezte meg új stílű szentmiklósi kastélyát a Kisküküllő mentén, ekként summázza az építkezés tanulságait: „…énnékem kedvem, munkám, eszem, költségem ment erre egészen az öt esztendő alatt, annyira, hogy a sok tapodás miatt alighogy meg nem köszvényesedtem” s megszívlelendő tanácsul hagyta utódainak „Úgy látom, nem is Erdélyben való a szép épület, vagy kárba megyen szeme láttára az embernek, vagy veszekedés gyermekének, vagy mind a kettő, vanitas vanitatum.”

Ennek ellenére a rövid békeidők adtak lehetőséget a főúri reprezentációra, és épültek új kastélyok, udvarházak, nyertek új formát a középkori várak, kastélyok. A Bethlenek keresdi vára, a szentbenedeki kastély még a 16. században nyerték késő reneszánsz formájukat, majd a fejedelemség aranykorában építtette Sükösd György az Olt partján alsórákosi kastélyát, illetve Lázár János főkirálybíró a szárhegyi kastélyt, ahol Bethlen Gábor nevelkedett; ekkor nyerte el mai is látható négybástyás alaprajz után formált alakját Erdély egykor legpompásabb kastélya Bonchidán, és ugyancsak ez idő tájt emelkedett Bethlen István akaratából Küküllővár impozáns négy kerek sarokbástyás vára. És példájukat követték a középbirtokos nemesek, akik kisebb lehetőségek birtokában próbálták meg átültetni udvarházaikba, kúriáikba a kastélyépítészet új megoldásait, miközben a késő reneszánsz ízlésvilágát közvetítették a társadalom szélesebb körei felé.

Az erdélyi főnemesség ízlésvilágát azonban nem annyira a kastélyok, várak külső díszei tanúsítják, ami különben is könynyen semmivé válhatott a háborús időkben, hanem a vész esetén menekíthető ingóságok, a kastélyok berendezése, az ott felhalmozott asztalneműk, arany, ezüst, kristály étkészletek, török szőnyegek, falikárpitok, a drága selyem, brokát ruhaneműk, ékszerek, az erdélyi ötvösművészet becses termékei, amint ezt az egykori inventáriumok, leltárak, összeírások, hagyatéki leltárak, végrendeletek bizonyítják. De nem hiányzott a kastélyaink legtöbbjéből a könyv sem, bizonyságául annak, hogy a főnemesség soraiban voltak tudományszerető bibliofilek, akik nem egy esetben külföldi tanulmányútjuk alkalmával szerzett tudásukat, ismereteiket kamatoztatva alakították erdélyi otthonaikat.

A tanácsbeliek, a nagyságosok a nemesi társadalomnak a csúcsát jelentették. Számuk kis töredéke volt a közép- és kisbirtokos, vagy éppen csak nemesi címét büszkén emlegető maga és családja életét legföljebb egy jobbágyteleknyi birtokon tengető nincstelen nemesek egyre növekvő seregének. A középbirtokos nemesek a megyei közéletnek voltak reprezentánsai, de jó eséllyel indulhattak a nagyságos cím elnyeréséért, amint azt Teleki Mihály példája is mutatja. Ők életvitel tekintetében is követték a főrangúak példáját. Tanúsítják ezt a 17. századi békeidőkben épült kúriák, nemesi lakok, melyek, ha szerényebb méretekben is, de átvették a kastélyépítészetben meghonosodott formákat, díszítményeket. Ezen udvarházak sajátos formája alakult ki a Székelyföldön, ahol székely előkelők építkezése nyomán formálódott a reneszánsz hatásokat is mutató, homlokzatán nyitott tornáccal ellátott udvarháztípus. Az első ilyen emlék Basa Tamás egykori zabolai udvarháza volt, ahol 1680-ban Bethlen Miklós is építkezett. E stílust követte a többi háromszéki udvarház: az imecsfalvi Geréb-kúria, a kézdiszentléleki udvarház, a sepsiszentgyörgyi Daczó-kúria, a csíkrákosi Cserei-udvarház és mások.

A nemesség tömegét azonban a kisnemesek alkották, az egytelkesek, kuriálisok, armalisták, a paraszttelken élők tömege, akiknek életszínvonala gyakran a jobbágyság határán volt, vagy mi több, sok esetben a tehetősebb jobbágy életvitelénél is alább állott. A kisnemes látóhatára a falu, kúriája valójában a paraszt szegényes vályog- vagy faháza, háza tája a falusi parasztudvar, birtoka néhány hold föld volt, ezt maga szántotta, de utóbb esetleg már valami ipart, főleg csizmadiaságot, kovács, mészáros mesterséget vagy molnárságot is folytatott. De mindezek mellett és fölött mindenekelőtt katonáskodott itt Erdélyben. Műveltségét inkább a műveletlenség jellemezte. Külső megjelenése sem igen különbözött a parasztokétól. Bár Máramaros megye 1696-ban külön biztosította az armalista nemeseket, hogy a parasztoknak előírt posztóviselési tilalom őreájuk nem vonatkozik, az élet, a lehetőségeik mást, s ők továbbra is parasztosan öltöztek, bocskorban jártak, innen nevezték őket bocskoros nemeseknek.

Miként a nemesség, úgy a paraszti társadalom sem volt egységes. Jobbágyok, zsellérek, különböző jogállású szabadparasztok alkották a föld népét. Feladatuk ugyan elsősorban a társadalom szükségleteinek megtermelése volt, de a 16. századtól kezdve az állandó háborúskodás arra kényszerítette a fejedelmeket, hogy nagyszámú jobbágyot, szabad parasztot tartsanak fegyverben, minek következtében a jobbágyságról levált egy hivatásos, katonáskodó réteg, tagjai ugyan jobbágyok maradtak, de adót nem fizettek, katonai szolgálatot teljesítettek. Ezek voltak a darabontok, akik utóbb hadi érdemeik jutalmául egyénileg vagy tömegesen nyertek nemességet. Persze a föld urai nem nézték ezt jó szemmel, és ahol lehetett, igyekeztek is gátat vetni e folyamatnak. De apasztotta a föld népét a háború másként is, amikor falvak százai pusztultak el, és pusztult velük együtt a paraszti munkaerő. Erdély fejedelemségkori történetének egyik legsúlyosabb kérdése volt az állandósuló munkaerőhiány, az elpusztult falvak, jobbágytelkek újranépesítése, a jobbágyszökések megakadályozása és az üres falvakba, telkekre ülő, többnyire román parasztok megtelepítése, földhöz kötése. A munkáskéz hiánya késztette a föld urait, a fejedelmeket, hogy egy olyan korban, amikor Kelet-Európa-szerte a jobbágyok földhöz kötöttsége második virágkorát élte, és egyre növekedtek a szolgáltatások - enyhítsenek valamelyest a jobbágyterheken. Nem arról van szó, hogy a föld erdélyi urai korukat meghaladó szociális érzékenységgel kezdeményezték volna a jobbágyság védelmét. Tették ezt, mert ezt diktálta érdekük, erre késztették őket a sajátos körülmények

A jobbágyok mellett népes szabadparasztság élt a falvakon, főként Székelységben és a Szászföldön, de találunk a vármegyékben, a várak régióiban is belőlük. Ezek a szabadparaszti közösségek maguk intézték belső ügyeiket, saját törvényeik szabályozták a közösség majd minden életmegnyilvánulását a gazdaságtól a művelődésig, és olyan erkölcsi mércét állítottak a közösség lakói elé, mely sok helyütt a legújabb korokig hatott és határozta meg e falvak népének életét.

Látszólag békés, nyugodt, rendezett volt a szabadparaszti község élete. De a békés külszín mögött sok gond és baj tette küzdelmessé tagjainak életét. Igaz, a szabadparaszt helyzete jogállásánál fogva könnyebb volt a jobbágyénál. Szabadsága birtokában könnyebben mozgott a világban, vállalkozott, esetenként kereskedett, miközben számára is nyitva állott és járható volt a társadalmi felemelkedés útja, akár a katonáskodás és a gazdagodás, akár a tanulás révén. De ugyanakkor Damoklész kardjaként függött feje fölött az elszegényedés, a jobbággyá válás veszélye. A szász falvakra a 17. században mind nyomasztóbban nehezedett rá a nagy városok patríciusainak és a szász értelmiségi elitet jelentő akadémita papság szövetségének minden ellenszegülést letipró hatalma. Ez viszszavetette a középkorban még virágzó szász nagy falvak, mezővárosi jellegű települések fejlődését. Hasonlóképpen a székely közösség is állandó küzdelemben élt a szabadságát korlátozni akaró erőkkel. Fejedelmek, székely főemberek, vármegyei nemesek gyakran törtek kiváltságaik ellen. Az állandó katonáskodás pedig úgyszintén súlyosan terhelte a székely ember vállait. A fegyveres szolgálat mind elviselhetetlenebb igájától menekülve választották sokan a jobbágyságot, kötötték magukat s utódaikat örökös szolgaságra. Egy 1674-ben kelt gúnyvers szerint:

„Szabadságodnak csak a palástját viseled

Sovány földjeidet nagy panasszal éled.

Immár nagyobb részed jobbágyságra szorult

Négy véka búzáért nagy ínségbe borult.

Hadakozó székely kevés vagyon immár

Mert jobbággyal tölt meg minden székely határ.”

A gondok és bajok, a háborús dúlások ellenére épültek a falvak, és alakult ki arculatuk, századok pusztításának és társadalmi mozgásainak ellenálló szerkezetük. Az az erdélyi falukép, amely még manapság is létező valóság, a fejedelemség korában formálódott, a hagyományos világ alkotása. Ehhez a faluképhez a föld urainak pompás vagy szerényebb lakóhelyei mellett odatartozott mindenekelőtt a templom, illetve templomok. Az fejedelemségkori templomok többsége az előző korok építőmunkájának volt öröksége. De sok esetben felújították berendezésüket, helyettesítették az elpusztult csúcsíves gótikus boltozatot festett kazettákkal, ékesítették faragott szószékekkel, szószékkoronával az ősi szentegyházakat. Csíkdelne, Gyalakuta, Gelence templomainak festett mennyezetei sejtetik azt a pompát, azt a formavilágot, azt a formakincset, amelyek a pusztulásnak jobban kitett világi épületeket ékesíthették a fejedelem palotájától kezdve a módosabb nemes kúriájáig. Vészterhes idők sajátos relikviái a székely és szász falvakban emelt erődtemplomok és erődített templomok. Ugyanilyen sajátos és jellegzetes építészeti alkotásai a román falvaknak a gerendából rakott fatemplomok magasba szökő tornyaikkal.

Erdélyben a középkorban területéhez és lakosságához képest viszonylag sok volt a város, illetve a városi jellegű, a városaisodás útját járó mezővárosias település. A fejedelemség határainak megszilárdulása után pedig a korábbi civitások, Brassó, Szeben, Medgyes, Segesvár, Beszterce, Kolozsvár mellé Várad, Szatmár, Nagybánya, a máramarosi bányásztelepülések csatlakoztak. Ennek ellenére a fejedelemség korában csökkent a városok, a polgárság súlya a társadalom életében. A kelet-európai térséget érintő politikai változások, a török uralom megszilárdulása megtörték a főleg a távolsági kereskedelemből élő erdélyi szász városok lendületes fejlődését, miközben az iparcikkek látványos csökkenése az európai piacokon sorvasztotta a kedvezőtlenebb körülmények között dolgozó helyi kézműipar termékeinek esélyét a gazdasági versenyben. Jellemző, a városfejlődés elakadását jelzi, hogy a 16-17. században a hagyományos nagy városok népessége alig gyarapodott, városaink nem nőtték ki a korábbi századokban városfallal kerített területüket.

Egyetlen olyan városa volt csak Erdélynek, amelyik el tudta kerülni a hanyatlást, és az Kolozsvár volt. Az a város melyet ebben a korban kezdtek kincses városnak, vagy civitas primariának nevezni, Erdély nem hivatalos fővárosának tekinteni, ahol már János Zsigmondtól kezdve sokat időzött a fejedelmi udvar.

A városfejlődés folyamatának megtorpanás ellenére béke-időkben sokat épültek, csinosodtak a városok. Ekkor épültek Kolozsvár főterén a fejedelmi udvar felső-olasz és toszkán építészeinek, fundáló mestereinek hatása alatt a gazdag polgárok reneszánsz ízlésű házai. Közéjük tartozott Wolphard István főbíró, utóbb zalánkeményi Kakas István, Báthori Zsigmond diplomatájának lakóháza, melynek híres csillagképekkel, címerekkel ékesített földszinti ún. zodiákus terme csak a minapjában esett korunk Mammonjainak áldozatául. De a többi város is állandóan épül a sok háborúskodás dacára. Beszterce, Szeben több helyütt is egy utcában álló, azonos stílusú, tehát feltehetőleg nagyjából egy időben épített házai reneszánsz kori tudatos várostervezésre utalnak. De gondot fordítanak már a szász városokban a parkok, sétányok és a 17. században először említett kirándulóhelyek gondozására is.

Új jelenség a székelyföldi városok felemelkedése. Marosvásárhely Bethlen Gábortól nyeri el 1616-ban a kolcsos város, a szabad király város címet, polgárai pedig lázas munkába kezdenek és építik fel mintegy fél évszázad alatt városuk lakóinak oltalmára várukat.

A díszes, gazdagon felszerelt és berendezett lakóházak tulajdonosai, a várépítést kezdeményező gazdag kézműves-kereskedő polgárok mellett a városokban egyszerű árus és míves emberek sokasága élt. Ők azonban még nagyon messze állottak attól, hogy országos értelemben vett súllyal rendelkező társadalmi tényezővé váljanak.

Végül talán nem érdektelen elmondani, hogy az erdélyi városokban sikerült már a középkorban a fejlettebb nyugat- és közép-európai városokéhoz azonosuló intézményrendszert létrehozni, amely az idők szavának megfelelően fejlődött tovább. Számtalan példa mutatja azt, hogy Erdélyt az európai fejlődéshez olyan hajszálerek kötötték, amelyek közvetítették mifelénk egy polgárosultabb világ életformáját, gondolkodását.

Végezetül az erdélyi társadalom színesen kavargó kavalkádjában kis számban, de növekvő befolyással volt jelen az értelmiségiek kicsiny serege.

A fejedelemség korában fokozódott az értelmiségi munka iránt támasztott igény. Már nem csak a hagyományos papi-tanítói életpálya kínált megélhetési lehetőséget e réteg tagjai számára, hanem egyre nagyobb mértékbe vette igénybe a tanult emberek szolgálatait a fejedelmi hatalom, a helyi közigazgatás, a pénzügyek, a gazdaságirányítás. Jóllehet az értelmiségi elit külföldön tanult tagjai, az ún. akadémiták, kiknek száma a fejedelemség korában megközelítette a két és fél ezret, sokszor kerültek összetűzésbe a hazai elmaradottsággal, keserítette meg életüket a szellemi munka igazi értékeit közönyösen vagy ellenséges érzülettel szemlélő tudatlanság, mégis jelenlétük jótékonyan éreztette hatását, és serkentette a tudás, az értelmiségi alkotótevékenység iránti tiszteletet, megértést. Így, bár megrendüléssel figyeljük Apáczai Csere János vagy Misztótfalusi Kis Miklós és társaik életet elemésztő küzdelmét a hazai elmaradottsággal, szélmalomharcukat, mellyel korszerű iskolát, könyvkiadást akartak teremteni Erdélyben, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugyanazok akik értetlenül álltak szemben törekvéseikkel az ország gyűlésében a fejedelmi hatalommal szembeszállva védték meg a tanulás szabadságát, midőn I. Apafi Mihály fejedelemségében kimondták: a tanulásra, peregrinációra mehetés szabad, azt a fejedelem maga sem tilthatja meg, és ha netán mégis megtagadná, vagy halogatná az útlevél, a salvus conductus kiadását, a diáknak joga anélkül elindulni külföldi tanulmányaira. Sokatmondó, hogy a törvény szerzői a nyomaték kedvéért, még egy átokkal is megtoldották ezt az intézkedést, kimondván: „…ki a végzés ellen cselekednék, annak eltörlését kívánná... a jövendő világon Istentől átkozott legyen, e világon pedig becsületi vesztett.”

Az egyetlen hatalom, amely ebben a nagyon tagolt, különböző nyelveken beszélő, különböző hitű és rendű-rangú társadalmat egybefogta, az a fejedelem volt. Az erdélyi társadalom életében már a középkor folyamán kiemelkedő szerepet játszott a vajda mint a király képviselője, helyi megbízottja, és ezt a hatalmat örökölték meg Erdély fejedelmei, és bővítették az uralkodót megillető jogkörrel. Ennek ellenére a 16. században az erdélyi állam szerkezete, bármennyire is korlátlan volt a fejedelmi hatalom, elvileg rendi állam volt. A fejdelemet az országgyűlés választotta, igaz megtörtént, hogy külső nyomásra „féltökben libere eligáltak” a rendek, miként tették azt Bethlen Gábor esetében is. Mint ahogyan az is megfelelt a valóságnak, amiről a fejedelmi kor végén író Cserei Mihály beszél: „…az erdélyi fejedelmek a tanács és az ország híre nélkül semmi derék dolgot magokra nem kezdhetnek, az lévén mindenkor egyik conditója a fejedelmeknek.”

A valóságban minden fejedelem annyi hatalommal rendelkezett, amennyit megbírt kaparintani. Így megvolt a lehetősége annak, hogy a tehetséges, energikus fejedelem abszolút uralkodóként intézze az ország ügyeit. Tehette, mert a kincstári birtokok haszonélvezőjeként a mindenkori fejedelem volt az egyetlen igazi nagybirtok tulajdonosa. Iparkodott is minden fejedelem trónra léptekor kézbe venni azokat. Így tett Bethlen Gábor is, amikor az 1615. szeptemberi országgyűlésen felvetette a fiskális jövedelmek kérdését, és pontosan összeíratta, mik számítanak ily jövedelemnek: elsősorban a fejedelmi várak, Huszt, Kővár, Szamosújvár, Várad, Gyalu, Kolozsmonostor, Fejérvár, Déva, Fogaras, Görgény, Karánsebes, Lugos a hozzájuk tartozó domíniumokkal, továbbá nagyszámú mezőváros, azután a harmincadvámok, sóaknák, bányák, hámorok, Törcsvár uradalma. Mindezek együttvéve, különösen pedig ha a fejedelemnek tekintélyes családi vagyona is volt, szinte korlátlan hatalmat adtak tulajdonosuk kezébe. A fejedelmi hatalom irányítása alatt áll az ország hadereje, a megyei nemesek, székely előkelők és lófők, a zászlósurak lovas hadai, a kisnemesek, polgárok, a székely köznép gyalogosai, a veres darabontok, a szászok pénzén fogadott kék-zöld darabontok és a mezei hadak: a zsoldosok. A fejedelmet szolgálták, a fejedelmi udvar szükségleteire szállítottak adó fejében a városok élelmiszert, kézműves terméket és képzett munkaerőt az építkezésekhez. És végezetül a fejedelem közvetlen irányításával működött az egész igazságszolgáltatás, a közigazgatást irányító kancellária, a kincstári hivatal és a diplomácia. Ezért mondhatjuk el, hogy Erdély mindenkori jóléte vagy szenvedése elsősorban a fejedelmi hatalom birtokosán múlott. Jó fejedelem volt az, aki ha kellett, kemény kézzel, szigorral őrködött alattvalói jóléte, békéje felett: „…az birodalom kemény legyen, szükséges; mert a szüntelen való gyakorlatos lágyság, megutálást és halálos dögöt szerez a fejedelemnek... Mert ugyanis, ki félne attól, akinél elrejtett és ugyan hüvelyében szorult fegyver vagyon... Távoztassék azért az ilyen felettébb való lágyságot minden fejedelmek, és ismerjék meg, hogy az ő alájok vetett népek nem úgy születtetnek, hogy tulajdon szelídségből, de úgy, hogy félelemből szolgáljanak... mert felette szép dícsiretire és hasznára vagyon az fejedelemnek, mikor mindennél nyilván vagyon, hogy ő egyedül az, akitől az többi mindnyájan függenek. Ez pedig úgy lehet meg, hogyha az fejedelem némely dolgokat ő maga is... cselekszik.”

A nagy erdélyi fejedelmek a tanítást megszívlelve cselekedtek. Vezettek hadat, tették rendbe az ország pénzügyeit, törvénykeztek és gondoskodtak a törvények betartásáról és építkeztek, támogatták a művelődés ügyét.

A cselekvő fejedelem alakját idézi meg Szalárdi János krónikájában, amikor Bethlen Gábort érdemeit sorolja föl:

„Bethlen Gábor fejedelem azért azonnal az ország megcsendesítésére, békességének, törvénynek helybenállatására, végházainak, várainak építtetésekre fordítá elméjét, és mind moldvai, havasalföldi vajdákkal, lengyelekkel jó szomszédságot, barátságot szerezvén, s az országot a sok kóborlóktól, nyúzó-fosztóktól megtisztítván, üresítvén, azonnal, hogy tárháza valamit gyarapodni kezde, az Isten tiszteletire nézendő szorgalmatos gondja után mind székes helyén, Fejérváratt, Radnóton, Alvincen, Balásfalván, Fogaras és Várad váraiban nagy friss fejedelmi pompás épületű házakat építtetett vala, a végházaknak minden külső-belső szükséges épületjeket, fogyatkozásokat nagy szorgalmatossággal, dicséretesen igyekezvén helybenállítani, megorvosolni, és olly fundálásokat, pompás épületeket indított volt... mint az alvinci, balásfalvi, radnóti és váradi is, hogy azokhoz képest láttatnék mintegy hallhatatlanságot ígirni önönmagának. Fiscus jószágaiban való majorkodásokra, oeconomiára praefectusokat, jó gondviselőket, udvarbírákat állíttatván mindenütt, a sóaknák, arany-, ezüst-, kéneső- és rézbányáknak coláltatását, míveltetéseket ottan jó helyben állattatta, és azoknak míveltetésekre messzünnen is nagy költséggel azokhoz jó értő tudós főmestereket hozatott vala.

Ezek alatt naponkint erősödvén, és tárház is épülvén, az fejedelmi házakat és udvar itt is, székes helyén (ti. Gyulafehérvárt) nagy friss és pompás épülettel, kívül olaszfokoson, belül különb-különb szép képírásos aranyos és metszésbéli mesterséges menyezetekkel és azokat sok ezer tallér érő különbnél-különb velencei drága kárpitokkal megékesítvén, mellyen holmi római és Julius császár históriái voltak csudálatos szép mesterséggel szőtetve.

De mindenekfelett az Isten tiszteletit minden tehetsége szerint nagy szorgalmatossággal igyekezett a hazába felállítani, schólákat építtetni, azokban a deák széptudományokat taníttatni, a belgiumi, angliai académiákban tudós ifjakat nagy költséggel szakadatlanul feljáratni és taníttatni, a hazát református tudós keresztyén tanítókkal, tudós professzorokkal megékesíteni fő gondja volt.”

A fejedelem és a fejedelmi udvar azonban nemcsak hatalmi tényező, a hatalom központja és forrása volt, hanem jelentette azt a művelődési centrumot is, amely példaként állt a társadalom előtt, amely kisugárzott a társadalom egésze felé, serkentőleg hatott arra, támogatta a művelődési törekvéseket. A fejedelmek építkezései ugyan elsősorban az előkelők építkezéseit befolyásolták, a fejedelmek mecénáskodása követőre talált a tanácsi rend, a nagyságosok soraiban, de ösztökélte a társadalom alsóbb rétegeit is.

Nagy erőfeszítést, állandó küszködést jelentő politikai küldetés volt az, amit a fejedelemség betöltött, és ha emellett még jutott ideje és energiája arra az erdélyi magyar társadalomnak, hogy a rövid békeidőkben építkezzen, iskolát létesítsen, tudományt míveljen, műveltséget terjesszen, azt már szinte a csodával határos teljesítménynek tekinthetjük.

A fejedelmi kor építkezései, a művészetkedvelés, pompaszeretet emlékei az idők folyamán elenyésztek. Ma már többnyire csak a csupasz, romos falak emlékeztetnek mindezekre. Annál időt állóbbnak bizonyult viszont az, amit a fejedelmek, a főurak, városok és falvak népe, az egész erdélyi társadalom tett az iskolázás, a tanulás ügyéért. Legnagyobb érdeme e kor embereinek, hogy mostoha időkben sikerült létrehozniok azt az iskolahálózatot, az oktatásnak azokat az intézményesített formáit, a külföldi egyetemjárásnak azt a gyakorlatát, mely évszázadokon át biztosította az értelmiségi utánpótlást Erdély valamennyi népe számára.

Már János Zsigmond tervezte 1562-ben egyetem létrehozását, amint az egy, Celio Curio bázeli egyetemi professzorhoz intézett leveléből kiviláglik, majd Báthori István a jezsuiták segítségével korszerű egyetemet szervezett Kolozsváron 1583-ban (igaz működése rövid ideig tartott), végül 1622-ben Bethlen Gábor létrehozza a gyulafehérvári Academicum Collegiumot, melynek örököse a nagyenyedi kollégium három századon keresztül az erdélyi reformátusok legrangosabb iskolája volt. De a fejedelemség korában létesültek vagy fejlődtek fel az igényeknek megfelelően a protestánsok és katolikusok közép- és alsó fokú iskolái. E téren a szász városok jártak az élen: Brassóban Johannes Honterus, a város reformátora 1543-ban alapította a Studium Coronensét. Az erdélyi rendek pedig, mivel azt tapasztalták, hogy az oktatás elhanyagolása miatt a műveltség hanyatlik, a fiatalság neveletlen, az 1557-es tordai országgyűlésen iskolának rendelték a váradi, kolozsvári és marosvásárhelyi kolostorokat, melyeket lakóik a reformáció nyomán elhagyni kényszerültek. Katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok egyaránt arra törekedtek, hogy iskolákat, mégpedig jó iskolákat állítsanak. A 16. századi kezdetek után tovább folytatódik az iskolaalapítások sora és nem szakadt meg a zaklatottabb korokban sem. Ezt bizonyítják a hanyatló fejedelemség uralkodójának, Apafi Mihálynak szavai: „Az egész világban állam, nemzet, kormányhatalom tartósan nem virágozhatik s feladatinak nem felelhet a szabad tudományok gyakorlása nélkül, melyek az ifjúság tehetségét az egyházi és a polgári életre jótékonyan képezik.”

A fejedelmi támogatás, melyet hellyel-közzel a nagytekintélyű tanácsurak, a városok is felkarolnak eredményezte a Gyulafehérvár pusztulása után Enyedre költöztetett kollégium felvirágoztatását, a Sárospatakról az ellenreformáció üldöztetései elől menekülő diákok s tanáraik befogadását előbb Gyulafehérváron, majd Marosvásárhelyt, a szászvárosi, a székelyudvarhelyi kollégiumok alapítását. De ekkor vetette meg a későbbi fejlődése alapjait a görögkeleti egyház, a románság iskolarendszere is. Apafi Mihály felkarolta a Lorántffy Zsuzsánna által 1657-ben alapított fogarasi román iskolát és fejedelmi védelemmel segítette korának első, legszínvonalasabb román tanintézetét.

Olyan megvalósításai ezek a fejedelemség kori erdélyi társadalomnak, államiságnak és művelődésnek, melyek időben messze túl mutatnak a fejedelemség aranykorán s - kedvezőbb körülmények között - napjainkban is intézményi hátterül szolgálhatnának egész oktatásügyünk számára.

A változó, alakuló, ellentétekkel teli, sokszor a létbizonytalanságban hánykolódó soknyelvű, sokhitű tündérország a politikai viszonyok álhatatlansága ellenére így teljesítette történelmi hivatását, melyet az idők állítottak eleibe. Ellene állt a töröknek, fenntartotta a független magyar államiságot, őrizte művelődési hagyományait, s közben teremtett iskolát, nevelt értelmiséget az egész magyar társadalom javára.