Erdély neve .....

Erdély neve és történetének színtere

Erdély ezen a néven a magyarság megtelepedésével egy időben lép a középkori Európa történetébe. A Kárpát-medencében hont foglaló magyarság, az Alföldről, az új haza közepéről tekintve nevezte a krónikákban említett Igyfon erdjén (a Réz hegységen) túli területet Erdőn túlinak, Erdőelvének, Erdélynek. E néven ismerték a középkorban és nevezték előbb a középkori itáliai latinság hatására Ultrasilvana terrának vagy Ultrasilvana parsnak, majd később az északfrancia-német latin nyelvhasználathoz igazodva Transsilvaniának. A magyar nép ajkán formálódott névalakot vette át utóbb a románság is és nevezte a közös hazát Ardealnak (1444-ben találkozunk ezzel az elnevezéssel egy szláv nyelvű oklevélben), miközben hosszú időre csak a tudós humanisták emlékeztek az egykori római provincia, Dacia nevére. Erdély szász népe pedig a vitatott eredetű Siebenbürgen elnevezést használta.

Eredetileg tehát az Erdély nevet csak az a terület viselte, melyet mind a négy égtáj felől hegyek zárnak közre, s melyből néhány szoros, hágó vezet a hegyeken túlra, az Alföldre, Moldva és Havaselve tájaira. A tulajdonképpeni Erdélyi-medence kis terület, mintegy 56 ezer km2, amely azonban rendkívül változatos tájakat ölel magához.

Aki azonban a mai politikai határokat tekinti, az a jelenlegi román-magyar határtól a Keleti- és Déli-Kárpátok gerincéig terjedő országrészre gondol, arra a területre, amelyet a két világháborút követő békekötések juttattak az egykori Magyarország területéből Romániának. De az erdélyi történelmet valamennyire ismerők azt is tudják, hogy az idők folyamán sokszor változtak a határai annak az országrésznek, amelyet erdélyi vajdaságnak, fejedelemségnek, nagyfejedelemségnek vagy csak egyszerűen erdélyi részeknek neveztek. Bemutatásunk során a továbbiakban mindig vissza fogunk térni Erdély területi változásainak kérdésére, és pontosítjuk, hogy az egyes korszakokban mit is kell értenünk a térbeli Erdély alatt.

Erdély felszínét a folyóvölgyek, hegyhátak tagolják kisebb tájegységekre és azok mindenike kisebb-nagyobb népcsoportnak ad otthont, melyek az erdélyi magyarság, vagy megtelepedett románság, avagy szászok sajátos fejlődés- és művelődési hagyományokkal rendelkező közösségeit jelentik. Nem kell különösebben bizonyítanunk azt, hogy a Szamos, Almás és Nádas völgyeit felölelő Kalotaszeg, a Hargita és a Keleti-Kárpátok közötti székelyföldi medencék (Gyergyó, Csík, Háromszék), a Kis- és Nagy-Szamos, a Sajó és az Aranyos közötti dimbes-dombos, ma már kopár Mezőség vagy az olyan kistáj, mint az Erdélyi Érchegység keleti végén szűk völgybe szoruló Torockó-vidék lakóinak sorsa, múltja különbözőképpen alakult, hagyományai a közös hagyományok mellett sajátos, önálló vonásokkal gazdagodtak. És nem is szóltunk még a történelem folyamán a tulajdonképpeni Erdély történetéhez kapcsolódó Partium, Bihar, Szatmár, az Avas-vidék, a Bánság népességének ugyancsak sajátos külön világáról. Így tehát Erdély történetéről szólva lehetne talán külön-külön a székely, a mezőségi, a hunyadi, a torockói stb. népközösségek történetéről írni. Van azonban néhány olyan történeti érv, amelynek ismertében lehet az erdélyi magyarság külön, de ugyanakkor közös múltjáról beszélni.