2010. február 8., hétfő

Erdély fejlődése aXVIII-XIX. században



Kulturális és szakmai intézmények, egyesületek


Előzmények

Az erdélyi magyarság körében a szellemi-kulturális élet intézményi kereteinek kezdetei a 18. század végére nyúlnak vissza, s fejlődésük két - egymással párhuzamos - vonalon: a tudományművelés és a közműveltség szélesebb körű terjesztése vonalán bontakozik ki. Az előbbi első lépése az 1793-ban Marosvásárhelyen Aranka György által alapított Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, amelynek, ha rövid időre is, sikerült tömörítenie az akkori Erdély tudományművelőit és tudománykedvelőit. Ez a törekvés azonban majd csak egy jó fél évszázad múlva ér el a betetőzéshez, 1859-ben, amikor gróf Mikó Imre megalapítja a ma újra működő és Erdély legjelentősebb tudományos intézményének

tekinthető Erdélyi Múzeum-Egyesületet.

A közműveltség szélesebb köröket, több társadalmi réteget is felölelő intézményei később ugyan, de akkor nagyobb folyamatossággal jelennek meg az erdélyi társadalomban. Igaz, ezeknek az előzményeit is megtaláljuk a 18. században, mégpedig a kollégiumi diák önképzőkörökben és játszótársaságokban, de amikor az 1820-as években megjelennek, valóságos társadalmi mozgalomként terjednek el és fogják át Erdély magyarságát. Még Széchenyi István kezdeményezését is megelőzve, 1824-ben Désen alakul meg

az első erdélyi Magyar Kaszinó, 1826-ban Székelyudvarhelyen Kereskedői Olvasó Kör; aztán kaszinó alakul az 1830-1840-es években Tordán (1830), Nagyenyeden (1832), Kolozsváron és Marosvásárhelyen (1833), Zilahon (1835), Nagyszebenben, Tasnádon (1837), Felsőbányán, Kézdivásárhelyen, Dicsőszentmártonban és Déván (1842). 1833-ban Székelyudvarhelyen alakul ifjúsági Olvasó Társaság, 1834-ben Nagyenyede

n, 1841-ben Gyulafehérváron, 1842-ben Felsőbányán, 1845-ben a kolozsvári piarista gimnáziumban, 1846-ban Szilágysomlyón. Sőt faluhelyen is alakulnak olvasókörök, amelyek (mint az Udvarhely széki tordátfalvi, medeséri, siménfalvi, etédi) a gazdálkodásra, a

gyakorlati életre való nevelést tekintik fő feladatuknak.





Teleki Bólyai könyvtár-Marosvásárhelyen


Ezek az egyesületek nemcsak a közműveltség fellendítésében játszottak szerepet, hanem az akkori Erdélyben mint politikai vitaklubok, a polgári átalakulás eszméinek népszerűsítéséhez is nagyban hozzájárultak: legtöbbjük saját könyvtárat hozott létre, ahol az érdeklődők hozzáférhettek a reformkor legfontosabb magyar irodalmi, társadalmi és politikai lapjaihoz s ahonnan a kor reformeszméit szétvihették a társadalom minden rétegébe.

Az egyesületalapítási kedv a forradalom és szabadságharc éveiben sem hagy alább (1848-ban alakul például a nyárádszeredai Iparos Kör), s Világos után, a Bach-korszakban is megnyilvánul (amint azt az 1850-ben Marosvásárhelyen alakult Kereskedők Társulata bizonyítja). Az igazi lendület azonban az elnyomatás korának vége felé jelentkezik: a belényesi (1858), brassói (1861), krasznai (1863), nyárádszeredai (1865), szászvárosi (1866) Magyar Kaszinókkal, amelyeknek - hiszen legtöbbjük legalább az első világháború végéig működött - mind megvolt a maga közösségformáló szerepe. Jellemző, hogy ezek között a kaszinók, olvasótársaságok, iparos- és kereskedőegyletek között igen nagy számban találunk Erdély magyar szórványvidékein működőket, ami arra utal, hogy olyan helyeken is, mint Abrudbánya, Balázsfalva, Bethlen, Beszterce, Borosjenő, Gyulafehérvár, Herkulesfürdő, Köröskisjenő, Lippa, Lugos, Máramarossziget, Marosludas, Nagyszent-miklós, Oravica, Petrozsény, Piski, Szászváros, Zsibó is volt társadalmi igény akkoriban a magyar kultúrára.

A helyi kezdeményezésből született társadalmi szervezetek sokasága mellett aztán a 19. század utolsó harmadában létrejött az az intézmény is, amely céljául tűzte ki főleg a szórványvidékek magyarságának egész Erdélyre kiterjedő intézményes szellemi és anyagi felkarolását. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről (EMKE) van szó, amely 1885-ben alakult, s amely tevékenységét, az alapításának 25. évfordulójára kiadott Emlékkönyve adatai szerint 33 EMKE-körben (ebből 26 a szórványvidéken) folytatta. Iskolákat, óvodákat létesítettek vagy támogattak, egyházközségeket segélyeztek, könyvtárakat alapítottak és gyarapítottak, sőt az erdélyi magyarság gazdasági megerősödésére irányuló kezdeményezéseik is voltak: fenntartották például az algyógyi EMKE földműves iskolát, amely az egyesület első elnökének, gróf Kuun Kocsárdnak az adományából az algyógyi kastélyban és a hozzá tartozó 1700 kat. h. szántó, legelő és erdőterületen, annak jövedelméből működött. Ebben az iskolában 1910-ig 321-en szereztek középfokú mezőgazdasági és állattenyésztői diplomát. Az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesület (EMGE) egész országrészre kiterjedő szervezete mellett tehát az EMKE gazdasági támogató szerepével is számolni lehetett.

Az előzményeket felidézve már történt említés az Erdélyi Múzeum-Egyesületről, amely az erdélyi tudományosságnak nemcsak a körébe bevont kiváló tudósok munkája révén vált kiemelkedő tudományos intézményévé, hanem azért is, mert alapítóinak és későbbi támogatóinak adományaiból rendkívüli értéket képviselő könyvtárra, levéltárra, régiséggyűjteményre, állat-, növény- és ásványtani gyűjteményekre is szert tett. Ezeket a gyűjteményeket aztán az 1872-ben létesített kolozsvári egyetemnek is rendelkezésére bocsátotta, miáltal még hatékonyabban járult hozzá a fiatal tudósnemzedékek képzéséhez.

Erdély egyesületi életében az 1870-es évek közepén jelennek meg, új művelődési szervezeti formaként, az irodalmi társaságok, amelyeknek alapítói Budapest akkor már egyre erősebben érvényesülő szívóhatásával szemben a vidék szellemi erőit kívánták összefogni és érvényre juttatni. Az első ilyen társaságot Erdélyben Tolnai Lajos alapította Marosvásárhelyen, 1876-ban, s a Kemény Zsigmond Társaságot a századfordulóig követte az aradi Kölcsey Egyesület (1881), a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság (1888), a nagyváradi Szigligeti Társaság (1892), a nagykárolyi Kölcsey Egylet (1898), a szatmári Kölcsey-Kör (1898) és a temesvári Arany János Társaság (1903). Ezek legnagyobbrészt 1948-ig folyamatosan léteztek, sőt némelyikük 1989 után is újraalakult, a vidékiségből azonban jószerével csak azokban az időszakokban tudtak kiemelkedni, amikor egy-egy jelentősebb írószemélyiség élt és dolgozott az egyesületnek otthont adó városban: Tolnai Lajos Marosvásárhelyen, Márki Sándor Aradon, Petelei István Kolozsváron majd Marosvásárhelyen, Iványi Ödön Nagyváradon, Szabolcska Mihály Temesváron. Ezek közül városa szellemi életét csak a Kemény Zsigmond Társaság formálta, mégpedig az 1910-es években, a Marosvásárhely egész arculatát meghatározó szecesszió idején, majd a két világháború között, amikor az erdélyieken kívül számos kortárs magyarországi írót és művészt is vendégül láthatott színvonalas felolvasó ülésein. Rövid időre (1943-1944-ben) az aradi Kölcsey Egyesület is kilépett a város falai közül, s tömöríteni tudta az akkor Dél-

Erdélyben élő magyar írók nagy részét, a Szigligeti Társaság történetéből viszont inkább a „holnaposokkal” való szembenállásuk, az Erdélyi Irodalmi Társaság múltjából pedig a 20-as években új utakat kereső nemzedékkel szemben elzárkózó irodalmi és ideológiai konzervativizmusuk marad emlékezetes.

1918-1944

blue01_up.gif


Az 1918-as „főhatalom-változás” súlyosan érintette az erdélyi magyar egyesületek és társadalmi szervezetek életét. Anyagi erőiben és erkölcsi tartásában egyaránt megrendült az a társadalmi réteg, amelyre Trianon előtt ezek az egyesületek, szervezetek támaszkodhattak: az Erdélyt elhagyó közel 200 ezer magyar jelentős része az állami hivatalnokokból és családjaikból került ki, akiknek távozásával veszedelmesen megfogyatkozott számos (főleg román vidékű) város magyar középosztály. Az új hatalom által is támogatott román gazdasági elit és vállalkozóréteg konkurenciája nehéz helyzetbe hozta a magyar iparos- és kereskedő- illetve vállalkozóréteget; a magyar birtokososztályt az 1921-es román földreform sújtotta, magát az egyesületi életet pedig egy időre teljesen megbénították a katonai közigazgatással együtt járó rendkívüli intézkedések, majd azok enyhülésével új engedélyeztetési eljárások.

A helyzetről a hatalomváltozás után tíz esztendővel, 1930-ban megjelenő Sulyok István és Fritz László szerkesztette Erdélyi magyar évkönyv adataiból alkothatunk pontos képet. Kiderül belőle, hogy az 1918-at megelőzően létezett 195 olvasó- és társaskörből például mindössze 106-ról sikerült adatokat szerezni, a 355 könyvtárból 234-ről, az EMKE által - főképp a kis- és szórványtelepüléseken - létesített 1417 népkönyvtárból 179-ről. Az 55 vidéki magyar kaszinó közül 32 megszűnt, a 25 polgári körből 13, a 37 városi és falusi olvasótársaságból 19, a 23 iparos önképzőkörből 10. Az évkönyv táblázatainak „megjegyzés” rovatában ilyen bejegyzések olvashatók: az 1842-ben alakult Dévai Magyar Kaszinóról például: „magyar jellejét a hatóságok többször elismerték, ennek ellenére a prefektus 1923-ban erőszakkal elvette az épületet minden felszereléssel együtt”; a Petrozsényi Magyar Kaszinóról: „1919-ben feloszlott, 1600 kötetes könyvtárát a román kaszinó vette át”; a Krassó-Szörény megyei Facset Magyar Kaszinójáról és Polgári Olvasóköréről: „1919 óta nem működik, könyvtárát a román kaszinó használja”. Pedig ezeket az egyesületeket, kaszinókat, könyvtárakat nem az állam, hanem az illető magyar közösségek hozták létre a maguk erejéből, a maguk hasznára.

Néhány, az új hatalom által megkülönböztetett figyelemmel kezelt egyesület jogi személyiségének elismerése különleges huzavonával járt: az EMKE-é - amelytől közben az algyógyi földműves iskolát és annak vagyonát is elvették - 1934-ig, az Erdélyi Múzeum-Egyesületé 1931-ig tartott. Ez utóbbi esetében a tét nemcsak magának az egyesületnek a megbénítása volt (jogi helyzetének tisztázásáig ugyanis semmiféle nyilvános tevékenységet nem folytathatott, kiadványait, folyóiratait szüneteltetnie kellett), hanem az is, hogy a román állam minden módon szerette volna rátenni a kezét az EME gyűjteményeire. Végül is szerződés született arról, hogy ezeket a gyűjteményeket a kolozsvári román egyetem továbbra is használhatja, ami tulajdonjogának elismerését jelentette. Csak épp a kikötött használati díj (amely 1918 előtt az EME jelentős jövedelemforrása volt) kifizetését nem teljesítette az egyetem soha, 1948 után pedig, az egyesületek törvényen kívül helyezése után, automatikusan saját tulajdonának tekintette, anélkül, hogy e javak államosítására vonatkozólag valaha is bármilyen törvényes alap lett volna.

A századforduló előtt alakult irodalmi társaságok jogi elismertetése sem ment különben simán, csak annyi történt, hogy ezeknek, mint az EMKE-nél és az EME-nél kevésbé „exponált” szervezeteknek, hamarabb sikerült eredményt elérniük: a Szigligeti Társaságnak például már 1922-ben, az aradi Kölcsey Egyesületnek viszont csak 1928-ban.

Közben azonban a működésükben megbénított egyesületek helyén újak jelentkeztek - igaz, nemegyszer mindenféle jogi forma mellőzésével. Már 1919-ben megalakult Nagyváradon az Ady-örökséget zászlajára tűző Ady Endre Társaság

(s ugyanezen a néven 1922-ben Aradon, majd 1933-ban Kolozsváron hasonló - sajnos, ugyancsak rövid életű - tömörülés), létrejönnek az erdélyi magyar könyvkiadás beindítását, fellendítését célzó írói csoportosulások: elsőnek a Kaláka Betéti Társaság (1921), aztán a Húszak Céhe (1922), végül az Erdélyi Szépmíves Céh (1924), amely aztán a marosvécsi Helikon Íróközösség kiadójaként egészen 1944-ben történt megszűnéséig a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik meghatározó tényezője lesz. Közben felekezeti alapon szerveződik meg az Unitárius Irodalmi Társaság (1920), a Károli Gáspár Irodalmi Társaság (1929), az Erdélyi Katolikus Akadémia (1929), amelyek (utóbbi nevét később Pázmány Péter Társaságra változtatva) a második világháború végéig foly-tatják munkájukat. Alakul néhány olyan egyesület is, amelyek az írók és olvasók közötti kapcsolatok építését tűzik ki céljukul (Erdélyi Irodalompártolók Köre, Arad 1922; Erdélyi Könyvbarátok Társasága, Marosvásárhely 1925; Bánsági Magyar Közművelődési Egyesület, Temesvár 1926).

Ezekkel a kezdeményezésekkel párhuzamosan a társadalmi önösszeszedés más jelei is meg-mutatkoznak már a 20-as években: 1921-1929 között 14 új iparos- és kereskedőtársulat, gazdakör, kulturális egyesület és társaskör kezdi meg működését (Aradon, Nagyváradon, Szalárdon, Csíkrákoson, Csomafalván, Ditróban, Déván, Marosvásárhelyen, Kőhalomban, Perjámoson, Aranyosgyéresen, Várfalván, Brassóban), ugyanakkor nagy lendülettel bontakozik ki a kórusmozgalom; a háború előtt alakult dalárdák száma 48 új dalárdával (közel 50,4%-kal) szaporodik, taglétszámuk 1929-ben eléri a 6362 főt, s tíz év alatti fellépéseik száma az 5612-t. Mindez az 1921-ben megalakult Romániai Magyar Dalosszövetségnek köszönhető, amely országos szervezeti keretet kínál a dalköröknek egy-két évenként megrendezett országos dalosversenyei a megrendezést vállaló városok (Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Segesvár stb.) valóságos ünnepeivé válnak.

Meg kell említenünk, hogy a két világháború közötti kisebbségi helyzetben a romániai magyarság szervezeti önmagára-találásában nagy szerepet játszottak a magyar történelmi egyházak, amelyeknek keretében számos társadalmi kezdeményezés találta meg a maga szervezeti keretét. Az EMKE helyett is, amely a közművelődési munka központi szervezőereje lehetett volna, így alakult ki egy olyan közművelődési hálózat, amelyben a régebbi vagy újabb dalárdáknak, a helyi iparos-, kereskedő- vagy polgári köröknek, olvasótársaságoknak, az ünnepi alkalmakra rendszeresen összeverődött műkedvelő színjátszó együtteseknek jelentős szerep jutott a helyi közösségek művelődési igényeinek kielégítésében. S ezeket az egyesületeket, együtteseket a helyi közösségek, anyagi terheket is vállalva, a magukénak érezték.

A 20-as évek intézményteremtő és intézménymegtartó erőfeszítéseinek körképét egy fontos szakmai tömörüléssel, az erdélyi magyar képzőművészeket egybegyűjtő, 1929-ben alakult Barabás Miklós Céhvel (BMC) kell még kiegészítenünk. Az erdélyi művészeknek már korábban is volt egy szervezete, az 1896-ban alakult Nagybányai Festők Társasága, amely azonban inkább csak a nagybányai művésztelep működtetéséhez, az ott megforduló művészek munkásságához kapcsolódott. Országos fórummá a BMC vált, amely megszűnéséig, 1944-ig (majd 1992-ben újraalakulva, jelenleg is) a romániai magyar képzőművészeti élet kiemelkedő tényezőjeként vonult be az erdélyi magyar művészet történetébe.

1938-ban gyökeres változás következik be a romániai belpolitikai életben: a király rendelet-törvénnyel feloszlatja az összes politikai pártokat, s létrehozza a Nemzeti Újjászületés Frontját, amelynek keretében - a kisebbségi sérelmek rendezésének ígéretével - Magyar Alosztály is alakul. Ennek alapján jön létre a romániai magyarság egyfajta tömegszervezeteként a Magyar Népközösség, élén a politikai életbe visszatérő gróf Bánffy Miklóssal. Ez a szervezet az elképzelések szerint megfelelő keretet kínálna a romániai magyarság széles körű összefogására, aminek a királyi diktatúra, s a háború közeledtével egyre aktívabbá váló szélsőjobboldali erők megnyilvánulásai miatt nem csekély a jelentősége. A Magyar Népközösség három alosztályában (közművelődési, társadalmi, gazdasági) a 20-as évek intézményalapozásaiban szerepet vállalt nemzedék képviselői mellett tevékenyen részt vesznek a fiatal nemzedékhez tartozók is. Az átmeneti fellendülést azonban hamarosan hatósági zaklatások követik: a román sziguranca az állam biztonságára nézve gyanúsnak ítéli a kialakított népközösségi szervezetekben ígéretesen beindult munkát, ilyenformán a „magyar harc román egyenruhában” (Mikó Imre kifejezése) illúziónak bizonyul.

A Magyar Népközösség Dél-Erdélyben a bécsi döntést követően is fennmarad ugyan, de a háború és az Antonescu-diktatúra körülményei között vajmi kevés lehetősége van a tényleges érdekvédelemre és a pártokhoz hasonlóan feloszlatott kisebbségi szervezeteket helyettesítő munkára.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése