Erdély a középkori királyságban

Erdély a középkori magyar királyságban

1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) István fejedelmet a II. Szilveszter pápa által küldött koronával királlyá koronázták. Ez az esemény a középkori magyar államiság kezdetét jelenti népünk történetében, de le is zárt egy hosszú és viharos időszakot, amelynek során a magyarság nemcsak hazát, szállásterületet, hanem életformát és hitet változtatott. Erdély története ettől fogva elválaszthatatlanul összefonódik a magyarság egészének történetével. Az erdélyi história századunkbeli neves kutatóját idézve: „Mióta a magyarság egy évezreddel ezelőtt a Kárpát-medencében új hazát alapított magának, Erdély sorsa a Magyar sorssal elválaszthatatlanul összeforrott, történelmében azóta nincs egyetlen mozzanat sem, mely ne az általános Magyar fejlődésbe illeszkednék be. Az erdélyi történelem főszereplője tehát nem Erdély, hanem a magyarság Erdélyben, tárgya pedig az a hármas hivatás, melyet a magyarság Erdélyért, Erdély a magyarságért és a magyarság Erdélyben Európáért teljesített.”

A honfoglalást követő három évszázad, az Árpád-házi királyok kora, látszólag eseménytelen korszaka Erdély történetének. A krónikák hallgatnak az itt megtelepedettek hadi tetteiről, akik közül bizonyára csak kevesen vettek részt a honfoglalást követő nyugati „kalandozásokban”, a távoli, nyugat-, dél- és észak-európai csatározásokban. Mindössze egyetlen furcsa éremlelet sejteti, hogy volt erdélyi vagy legalábbis utóbb Erdélybe települt magyar harcos, aki megfordult a frankföldi, a bajorok elleni hadjáratban. A honfoglalás kori magyar sírleletek többsége azonban, éppen szegényebb mellékleteivel, az eltemetettek kevésbé díszes és gazdag ruházatával, fegyverzetével utal arra, hogy az erdélyi magyar harcosok erejét a keleti veszély elhárítása kötötte le, és csak elvétve részesültek a kalandozások zsákmányából. Jellemző - és jól mutatja azt, hogy mi volt a középkori erdélyi társadalom központi kérdése - az a tény, hogy a Szent István nagyobb legendájának egyetlen Erdélyre vonatkozó közlése is a külső ellenséggel kapcsolatban említi e földet. A szent király csodatételei között szerepel az, hogy: „Egy éjszaka… titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta (ti. István király), hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert előre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyők, akik akkor a magyarokat fenyegették. és fel fogják dúlni földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyők váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért az emberi lelkek a falak menedékébe megmenekültek.”

Miközben a kelet felől érkező támadások ellenébe védte a többi magyarok lakta területeket, az erdélyi magyarság számára a honfoglalás utáni három évszázad a lélekszámban, anyagiakban, szellemiekben való lassú gyarapodást is jelentette. És jelentette a terület fokozatos birtokba vételét, a településhálózat kialakítását, végül pedig a többi magyarok által megszállt területekhez hasonlóan, az állam- és egyházszervezetbe való beépülést.

István király egyház- és államszervező munkája kiterjedt Erdélyre is. Miután sikerült letörnie az utolsó gyulának (aki feltehetően Prokuj nevet viselte) és a marosvári nagyúrnak, Ajtonynak az ellenállását, sor kerülhetett az ország keleti részének, Erdélynek és a szomszédos területeknek a megszervezésére. Ennek eredményeként közel egy időben jelentek meg a középkori magyar államiság általánosan ismert helyi világi és egyházi intézményei.

Kialakult a vármegyei szervezet. Valószínűleg először a királyi várispánságok és határispánságok alakultak ki, majd fokozatosan létrejöttek a vármegyék, melyek a magyarországi általános gyakorlatnak megfelelően kapták nevüket első ispánjukról, avagy a folyótól, amely mellett az egykori ispáni vár épült: Doboka, Kolozs, Hunyad, Bihar, Arad, Küküllő, Szatmár stb. Egyes feltételezések szerint a Kárpátokon-belüli, tulajdonképpeni Erdély területén Szent István korában mindössze két hatalmas kiterjedésű megye alakult ki: a szolnoki ispánsági várhoz tartozó Szolnok megye, valamint a Marostól délre Fehér vármegye. A várispánságok életét az ispánok az ispáni várakból irányították. Ilyen várak épültek Erdélyben is: a Maros északnyugati, jobb partján fekvő egykori Apulum (szláv nevén Belgrád) helyén épült fel a gyulák Fehérvára, a Szamos mentén már a 11. század elejétől létezett Dobokavár, s talán ekkor épült fel Désvár is. Feltehetően a 11-12. század fordulóján már állott a Kis-Küküllő bal partján Küküllővár, amelyet 1241. április 4-én a tatárok fognak majd elpusztítani. Az Aranyos mentén a tordai sóbányák közelében Várfalva felett épült Ó-Tordavára. A Cserna és Zalasd folyók összefolyásánál a középkori Vajdahunyad várától nem messze emelkedett az ősi Hunyadvára. Vita tárgya még ma is, hogy Kolozsvár, castrum Clust miként nevezték az egykori Napoca romjai között, avagy az attól nyugatra, a Szamos teraszán később felépült kolozsmonostori bencés apátság helyén állott. A Meszesi kaput Krasznavár őrizte, majd nyugat felé haladva, említésre méltó Bihar hatalmas vára, a honfoglaló magyarság egyik korai alkotása.

Az ispánsági várak körül alakulnak ki a királyi vármegyék, melyek utóbb - akárcsak Magyarország más részein - nemesi vármegyékké alakulnak át, igaz valamivel később és lassúbb ütemben. Végül hét vármegye szerveződik meg a történeti Erdély területén, nevezetesen: Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő, Fejér és Hunyad.

A királyi vármegyék szervezésével együtt haladt a katolikus egyház szervezése. Létrejöttek a püspökségek: az erdélyi Gyulafehérvár központtal, a bihari, melynek székhelyét utóbb Szent László király helyezte Váradra, és a térség életében szerepe játszó egyházmegyék között harmadikként a csanádi, Gellért püspök munkálkodása révén. A bennünket közelebbről érintő erdélyi püspökség korán, feltehetően 1009-ben megalakult (a pécsi, győri és egri püspökséggel egy időben), és több esperességet foglalt magában, melyek hatásköre általában egy-egy vármegyényi területre terjedt ki. Az Árpád-korban a következő esperességek létezéséről tudunk: Fejér, Kolozs, Torda, Hunyad, Szolnok, Ozd, Küküllő, Doboka, Kraszna, Szatmár, Ugocsa (ez utóbbi három azonban már a Meszesen kívül esett) és Székelyföldet magába foglaló telegdi és kézdi főesperesség.

A korai magyar királyság korában Erdélyben is ugyanazon társadalmi rétegek jelenlétére találunk, mint amelyek István király törvényeiben szerepelnek. Az állam legfőbb támaszai voltak itt is az ispánsági várak katonái, a várjobbágyok, akik felett az ispán (comes) állott. Ők alkották a társadalom felső rétegét, melynek tagjai szilárd épületekben (domus, edificia) laktak. A várhoz tartozó várnép (cives, castrenses) többsége a szabadok közé tartozott, de ott éltek közöttük a szolganépek (servii, mancipii) is. A köznép, a szegény szabadok Erdélyben is falvakban, földbe süllyesztett alapú házakban vagy putrikban éltek. A falu népének élén pedig a falunagy (villicus) állott. Ez a társadalmi rétegződés az elkövetkező században úgy alakult át, hogy a várjobbágyok és a szabad szolgálónép egy része megőrizte szabadságát, és a nemesi osztályba olvadt egybe, miközben a szegény szabadok, a szolganépek az egységesülő jobbágytársadalom tagjaivá váltak.

Vajdahunyad vára

Az erdélyi középkori társadalom fejlődésében és a terület közigazgatási megszervezésében sajátos kormányzati megoldásokat eredményezett a terület lakosságának etnikai sokfélesége és különböző jogi státusa.

Feltehetően a magyarokkal együtt (de több szakember vélekedése szerint már korábban, a 7. századi népmozgalmak idejében) telepedtek meg a székelyek. Évszázadokon keresztül erősen tartotta magát közösségükben (és tartja ma is) hun eredetüknek a hagyománya. A székely eredetkérdés egyike a magyar történelem nagy és sokat vitatott kérdéseinek. Tény, hogy türk eredetű népességről van szó, amire rovásírásuk, sajátos törzsi, nemzetségi szervezetük utal, s aminek mibenlétéről a 15. századból rendelkezünk pontosabb adatokkal. Mint ahogy az is tény, hogy amióta kiértékelhető nyelvi adataink vannak, magyarul beszéltek. A kisszámú írott forrás, a helynevek, a nyelvészet, a nyelvjárási kutatások szerint a 10-11. században az ország különböző, többnyire határ menti tájairól, a gyepűk mellől költöztette őket az uralkodói akarat előbb Biharba, majd pedig a Küküllők és az Olt vidékére. Utóbb - amikor ezt a termékeny vidéket az újonnan jött szász telepeseknek kellett átengedjék - telepedtek át a Keleti-Kárpátok határ menti medencéibe, ahol ezúttal a keleti gyepű védelmét látták el, és ahol élnek ma is utódaik. Sajátos nemzetségi szervezetüket, közösségi életformájukat a királyi hatalom is tiszteletben tartotta, minek ellenében állandó katonai készültséggel biztosították a reájuk bízott határ védelmét. Idővel az egész Székelyföld a székely ispán vezetése alatt egyetlen közigazgatási egységet alkotott, melyet székekre osztottak. A székek száma, egyes székek kiválása vagy megszűnése miatt időnként változott, míg végül a következő beosztás alakult ki: Csík szék (benne Csík-Gyergyó-Kászon szék), Háromszék (benne Sepsi-Kézdi-Orbai szék), Udvarhely szék (korábban a Telegdi szék nevet viselte, benne Bardóc, majd Miklósvár szék, továbbá Keresztúr fiúszék), Maros szék és végül a Székelyföldtől távol, a Torda vármegyéből kiszakított és a kézdi székelyeknek adományozott Aranyos szék.

A másik nemzet, a szászok letelepítése is a határvédelmi feladatokhoz kapcsolódik. A szászoknak nevezett és a német nyelvterület különböző tájairól, különböző időben érkezett német telepeseket először II. Géza király hozta Erdélybe. Amerre elvonultak, több helyen is megtelepedtek: Kolozsváron, Tordán, Enyeden és másutt. A király telepesei, a király népe voltak, ezért nevezték az elsőnek megszállt Szeben és környékét Királyföldnek. A székelyekhez hasonlóan székekben szerveződtek. A Királyföldhöz tartozott Szeben-Nagysink-Újegyház szék, majd később alakult Szászváros-Szászsebes-Szerdahely és Kőhalom szék, melyekhez utóbb járult Segesvár, valamint Medgyes szék. Brassó környéke (a Barcaság) és Beszterce vidéke későbbi település.

A szászok 1224-ben nyerték el II. Endre királytól híres kiváltságlevelüket, az Andreanumot, amely évszázadokon át biztosította jogaikat, önkormányzatukat. Legfőbb bírájuk a szebeni ispán volt. Egységük, autonómiájuk Mátyás király idejében vált teljessé, amikor az uralkodó megengedte, hogy a szebeni ispán és a király által kinevezett királybíró ugyanaz a személy lehessen. Ettől kezdve viseli a szászok közössége az Universitas Saxonum elnevezést.

A 13. századi Erdély etnikai képét 1200 tájától új népelem gyarapította: a románság. Okleveles adataink szerint a század első évtizedében jelen voltak a déli végeken: 1210-ben a magyar királynak a Balkán félszigeten harcoló seregében a székelyek, besenyők, szászok mellett románok is voltak. 1222-ben a teuton lovagoknak adott kiváltságlevél, 1223-ban a Fogaras földjén alapított cisztecrita kolostor, a kerci szerzetesek számára kibocsátott adománylevél, 1224-ben pedig a szászok kiváltságlevele, az Andreanum említi a románok lakta földeket. Betelepedésük a tatárjárás után felgyorsult, alig két évszázad leforgása alatt számuk megsokszorozódott. A tatárjárás után IV. Béla király a románokra bízta a Déli- és Keleti-Kárpátokon túli tartományok újjászervezését, és feltehetően ugyancsak ő telepített a Déli-Kárpátok belső oldalára románokat, akik kenézeik vezetésével bizonyos önállóságot élveztek, önkormányzattal rendelkeztek, amelyből azonban nem fejlődött ki olyan egységes autonóm népközösség, mint amilyen a székelység és a szászság voltak.

Feltehetően az a tény, hogy az országrészt nagy távolság választotta el a királyság központjától, Esztergomtól és Székesfehérvártól, valamint Erdély határ menti fekvése, az állandó jellegű készenlét - melyben nomád népek támadásai miatt kellett élniök az itteni embereknek - késztette már István királyt arra, hogy az erdélyi részeknek bizonyos különkormányzatot teremtsen. A vajdaság tehát nem valamilyen önkormányzatot jelentett (még kevésbé valamilyen honfoglalás előtti helyi román intézmény utódját), hanem a központi hatalom territoriális képviseletét testesítette meg. Igaz, a királyi jogosítványok egy részének birtokában az erdélyi vajdák szinte korlátlan hatalmat gyakoroltak az erdélyi társadalom felett. Királyi megbízottként, a központi hatalmat képviselő kinevezett vajdák 1199-től tűnnek fel, és ettől kezdve jelenlétük folyamatosan nyomon követhető. Kezdetben hivataluk a gyulafehérvári ispánsággal járt együtt. A vajda hatalma kiterjedt a vármegyékre, de emellett mint székely ispán a székelység felett gyakorolta uralmát. 1263-1441 között az Erdély északi részeitől a Tiszáig terjedő Szolnok megye ispánságát is a vajdai tisztséghez csatolták. A vajdák honorként, tisztségükből fakadóan hivatali idejük alatt élvezték a váruradalmak jövedelmét. Valójában a középkori Erdélyben egyetlen igazi nagybirtokos és hatalmasság volt: a vajda. Az uralkodó nevezte ki, és rendszerint nem erdélyiekre bízta ezt a hivatalt és méltóságot, akik közül azonban egyesek hivatali idejük alatt itt szereztek birtokot, és utódaik már az erdélyi nemesi társadalom tagjaivá váltak.

Az Erdélyben birtokot szerzett vajdák, mint a 13. század elején élt Kán Gyula vagy az észak-magyarországi Kácsik Mihály így lettek erdélyi uradalmak tulajdonosai. Ez utóbbinak testvére Simon bán is birtokot szerzett a Felső-Maros mentén, melyet lázadása miatt a király elkobzott, s 1228-ban Losonci Tomaj Dénesnek ajándékozott. Az utóbbi lett az őse a később fontos szerepet játszó Losonci, Bánffy és Dezsőfi famíliáknak. De a vajdák és családjaikon kívül is érkeztek a középkor folyamán folyamatosan újabb birtokosok Erdélybe: a czegei Wasok a 12. század végén kaptak földadományt a Szamos mentén, a Mezőségen. Ugyancsak a Nagy-Szamos vidékén birtokolt a 13. század elején a Becse-Gergely nemzetség, melyből a Bethlen, Apafi és Somkereki erdélyi családok származnak.

Általában elmondható, hogy az erdélyi nemesi társadalmat már a középkorban nagyfokú mobilitás jellemezte. Családok emelkednek fel és tűnnek el alig két-három generációnyi idő leforgása alatt. A belső háborúk, pártharcok, lázadások sokszor tizedelték az erdélyi nemesség sorait, s az elhaltak helyébe érkeztek új birtokosok vagy emelkedtek fel homo novusok a társadalom alsóbb rétegeiből.

A nemesi társadalom kapcsán szólnunk kell az erdélyi nemzetfogalomról. A magyar rendi társadalomban a nemzet általában a nemességet jelentette. Tehát a társadalom azon rétegét, amely az uralkodó és szűkebb környezete (a főpapok és bárók) mellett részt vett a törvényhozásban és kormányzásban. A középkori nemzet tagja tehát értelemszerűen csak birtokos ember lehetett: a birtoktalan jobbágy, lett légyen magyar, szász avagy román, kívül maradt a nemzeten. Erdélyben a nemességhez, a nemzethez tartoztak a birtokos nemesek mellett a katonáskodó székelyek, akik birtokukat a közösség tagjaként nyerték, hasonlóképpen az ugyancsak közösségi jogon birtokos szászok. A nemesek, a székelyek és szászok képviselői a tartományi gyűlések (generalis congregatio) alkalmával folytak be a vajdaság birtokjogi, közigazgatási, katonai ügyeibe. 1437-ben a bábolnai felkelés idején jött létre az erdélyi három nemzet szövetsége, az unio trium nationum, a rendiség sajátos erdélyi intézménye.

A rendi társadalomnak volt részese a városok polgársága is. Erdélyben, miként egész Magyarországon, a városfejlődés a 13. század második felében indult meg, és az elkövetkező században, Károly Róbert, Nagy Lajos és Zsigmond király korában teljesedett ki. A városfejlődésben szász városok jártak az élen. Brassó, Szeben, Segesvár, Kolozsvár ma is látható középkori épületei, a városkép bizonyítja azt, hogy a középkor utolsó szakaszában az erdélyi városok fejlődése a nyugat-európai városok szintjét elérte, legföljebb nagyságrendbeli különbségek adódtak. A városok nemcsak a gazdasági tevékenységnek voltak központjai, hanem a középkori művelődés számára is kedvező légkört nyújtottak.

A középkori művelődés első központjai minálunk is a püspöki székhelyek és a kolostorok voltak, ahol már a 11-12. századtól fogva folyt az oktató munka, a könyvgyűjtés és a kódexmásolás. A művelődésnek ezek a helyi intézményei készítették elő a talajt a nyugat-európai keresztény művelődés, a tudomány meghonosítására. Ebben a folyamatban fontos szerepet vállaltak magukra azok a tanulni vágyó erdélyi fiatalok, akik már a 12. század végétől fogva tanulmányaikat a nagy európai univerzitásokon folytatták. A peregrinatio academica attól fogva jelen volt az erdélyi társadalom életében (1183 és 1520 között mintegy két és fél ezer erdélyi fiatal külföldi tanulmányairól beszélnek forrásaink). Ennek is köszönhetjük, hogy a középkori Erdély lépést tudott tartani a nyugati műveltség, a művészetek, a tudomány fejlődésével, mégpedig oly módon, hogy nemcsak befogadója, hanem alkotó, teremtő részese is volt a művelődési értékeknek. Elég, ha csak a Kolozsvári Márton és György tevékenységére utalunk, akik a korai reneszánsz európai színvonalon álló szobrok egész sorát alkották: a prágai Szent György szobrot, a 17. században elpusztult váradi királyszobrokat.

A középkor kései századaiban Erdély népeinek életét és szerepét a királyság életében a török előrenyomulás határozta meg. Már I. Nagy Lajosnak vissza kellett vernie egy támadásukat 1375-ben, attól fogva a török veszély állandósult, és azzal együtt értékelődött fel ismét a katonáskodó erdélyi nemesi társadalom, a szászság és székelység szerepe. A török elleni küzdelemben emelkedett ki az erdélyi középkor és a 15. századi európai történelem nagy egyénisége, Hunyadi János, akinek fia, Mátyás király Kolozsváron látta meg a napvilágot.